Térfél csere utáni összefoglaló

Szófosásom van. A második posztot írom egyhuzamban. Na jó, aludni sem tudok. És nagyon sok dolog történt az utóbbi két hétben, amiről nem volt se időm, se energiám írni. A könnyebb áttekinthetőség érdekében témákra bontottam a mesélnivalómat.

Alvás

Amit inkább úgy fogalmaznék, hogy nemalvás. Most is épp hajnali fél hat van. Ilyenkor még javában durmolunk Hubyval (oké ő tényleg javában durmol) amúgy. De most már emígy van éppen ezért én a billentyűket püfölöm, Szezámmag meg idebenn kopácsol csendben.
Egyre nehezebben megy ez az alvás-dolog nekem. Múlt héten kezdődött, akkor még csak azért aludtam keveset, mert többször is hajnali kettőig retusáltunk Hubyval, és másnap már nyolckor, vagy kilenckor keltünk, mentünk fotózni. Aztán tegnapelőtt hosszú és mély alvást terveztem, ami kb. este 11-től 2-ig tartott, majd Huby fulladásközeli köhögőrohamával véget is ért. Ő szenvedett, én meg hol tehetetlenül hallgattam, hol visszaszenderegtem. Aztán fél 4-kor megelégelte, hogy mindketten gyötrődünk és kivonult a nappaliba a kanapéra. Kb. öt perc múlva aludt. Igaz előtte még vitáztunk egy sort azon, hogy jó ötlet-e, hogy vizet forralok, 4-5 kamillatea iltert teszek bele és a feje mellé teszem párologni. Egy kicsit be is sértődtem, hogy kétségbe vonja a természetgyógyászati tapasztalataimat, majd amikor Gugli barátunktól is megerősítést kaptam, mégis megcsináltam a párologtatást neki. Fél tízig aludt. Velem ellentétben. Mert én öt perc hiábavaló hánykolódás után, úgy döntöttem inkább befejezek még egy-két elmaradást, retusálok még némi taknyot némi gyerekorrból.
Ma is hajnali négykor ébredtem, igaz most a hold világított a szemembe iszonyat erővel. Azon röhögtem, hogy árnybábozni lehetne a lepedőn. Miután fél órán át hiábavalóan próbálkoztam az alvással, inkább felkeltem blogot írni. Szezi huncut amúgy, mert most a jobb oldalamon nem hagy aludni. Pedig már épp megszoktam, és ott szeretek is. Hát ő épp nem. Tegnap annyira határozottan jelezte nemtetszését, egy erős oldalba nyilallás segítségével, hogy ismét fejet hajtottam előtte. Illetve inkább kecses bálnabalerina mozdulatokkal a másik oldalamra fordultam. Háton, kinyújtott lábbal ugyanis már nem tudok aludni.

Bálnásodás

Kedden voltam Évinél (védőnéni) (Igaz nem néni, mert azért annál fiatalabb, de én így hívom, mert a védőnő olyan hivatalos. Mint a fejőnő, vagy a mosónő.) Izgatottan vártam mit mutat a mérleg, mert a nődokinál bizony elég nagy szám villogott a kijelzőn. Azzal nyugtattam magam, hogy Évi mérlege a hiteles, mert ott mértük a súlyom a terhesség elejétől fogva. Hát jól rácsesztem. Ugyanis 78 kilót mértünk, ami pont eggyel több mint a dokinál. Upsz. 5 hét alatt 5 kiló felugrott rám. Ez összesen hét. Doki szerint nem sok és Évi szerint se, de azért azt javasolta, hogy a karácsonyi sütizést fogjam vissza.
Aha, ez tuti menni fog. Mert biztos ehetetlen lesz Monyó csokis kókuszosa, amit csak nekem süt, és apu is tuti elszúrja megint a moszkauert. Igaz a tavalyi - szerinte - elrontott sütit is kétpofára zabáltuk. Azzal próbáltam kidumálni magam Évinél, hogy az utóbbi három hétben kissé elhanyagoltam a testmozgást, és biztos ezért a bálnásodás. A nődoki szerint a vizesedéstől is lehet. Ez mind mind oké. DE HOL VANNAK EZEK A PLUSZ KILÓK? :)
Mert lehet, hogy én nem látom magam reálisan a tükörben, de ha belenézek, akkor csak kicsit nagyobb ciciket, némileg megnőtt feneket látok (aminek ellentmond, hogy a legszűkebb nadrágom is rámjön, csak épp begombolni és zipzárazni nem tudom) és egy - hát igen itt lehet a megoldás kulcsa - eléggé szépen megnőtt pocakot látok. Huby nemes egyszerűséggel ledagiz nap mint nap. Persze ezt olyan játékosan és szeretettel teszi, hogy egy pillanatig sem haragszom érte. Meg hát tudom, hogy viccel.
Szóval a hízáspara most egy picit jobban előtérbe került, de megfogadtam, hogy visszatérünk a mindennapi sétákhoz, a heti úszáshoz, és januártól végre lesz időm kismamatornára is járni.

Utazás a hasam körül

Talán az előző poszt kiegészítése is lehetne, de most nem számokról lesz szó. A hasam nő, kerekedik, gömbölyödik. Kinn van a köldököm is már ha állok. És hát, ha lenézek, bizony nem tudom megmondani, hogy fiú vagyok-e vagy lány. :)
Kb. egy hete elkezdődtek a haskeményedések is. Nődoki is rákérdezett, hogy keményedik-e, mondtam, hogy hát előfordul. Na, azóta rendszeres, igaz a sok munka és kevés pihenés hatása is lehet. Kaptam magnéziumot - amit utálok bevenni, mert napi 3x2 db. iszonyat méretű tabletta - állítólag majd ez segít. Meg a pihenés. Ami most jön.
Ide tartozik még a pocaksimogatás kérdés. Hát én élvezem. Mármint ha más is megsimogatja a hasam. Helyesek az emberek, van aki meglát, jön és már simizi, van aki udvarias és megkérdezi, hogy szabad-e. Jól esik mindkettő, mert érzem, hogy őszinte szeretetet árad a pocaksimogatókból. Hallottam olyan kismamákat, akik nem szerették, a tapizást (ahogy ők hívták). Lehet, hogy pl. vadidegenektől én sem viselném jól, de akárki nem is jön oda hozzám, hogy megfoghatja-e a hasamat. Szóval én élvezem a dolgot, szinte mindenki köszön is Szezinek, remélem ő is érzi, hogy már most sokan szeretik.
A határozottan érezhető rugdosások is állandósultak. Vannak nyugodtabb napok, vannak mozgalmasabbak, de este tíz után, amikor vízszintesben vagyok mindig érzek valamit. Hol böködést, hol kopácsolást, hol hatalmas bugyborékolás-szerűséget, és van hogy azt gondolom Szezi labdázik odabenn.

Minek nevezzelek?

Amikor valaki meglátja egyre gömbölyödő pocakomat, a következő párbeszéd hangzik el köztünk az esetek kilencven százalékában. (Ami engem cseppet sem zavar, mert jól esik a kedves érdeklődés.):
- Ééés kisfiú vagy kislány?
- Kisfiú
- Ééés mi lesz a neve?
- Nem tudjuk

És tényleg nem. Bár elhatároztam, hogy a név kérdést januárig jegelni fogom, mégis újra és újra előjön. Mondjuk nem bújom az utónévkönyvet és nem agyalok naphosszat a kérdésen, de azért mégiscsak foglalkoztat. Most épp azt gondolom, hogy áprilisra kiválasztunk 2-3 nevet és majd ha megszületett a gyerek, akkor megnézzük és eldöntjük. Pite szerinte felesleges az aggódás, mert ha megszületik és majd odahozzák úgyis a kezén lévő kis szalagra lesz írva a neve. :)
Amúgy szuper névadó önjelöltek vannak. A múlt pénteki karácsonyi bulin Kalmár Lali sziporkázott, és egész jó neveket mondott (és a Hubay Hubát sem dobta be, pedig tízből kilencen javasolni szokták). Többen mondják, hogy tartsuk meg a Szezámmag nevet. Tök jó, csak egyrészt nem anyakönyvezhető (bár biztos van az a pénz), másrészt, képzeljünk el egy harmincéves férfit, akit Szezámmagnak hívnak... Ugye?
Becenevekből viszont nincs hiány. Piros találta ki a Szezit (legalábbis tőle olvastam először), aztán még sorolhatnám: Kispasi, Kiscsóka, Kiscsávó, Kismaci, Babácska, Bogyesz és persze Öcsém - ahogy Huby előszeretettel nevezi az általa szeretett embereket. Néha engem is.

Szezianyu és a vörösbor

Ülök az üres "papír" előtt és komolyan mondom, semmi frappáns, semmi ütős kezdés nem jut eszembe. A mai nap után persze, nem csoda, hiszen Huby olyan dologgal lepett meg, amire álmomban sem gondoltam volna. Na jó, ez kicsit túlzás, mert azért tudjuk miről álmodik a lány, de miután tisztáztunk bizonyos kérdéseket, én már nem nagyon álmodtam ilyesmiről. Ez a bejegyzés éppen ezért most nem egészen Szezámmagról szól, hanem rólunk, de az ő életében is nagyon fontos napról.

A négyéves évfordulónkat ünnepeltük ma. Viccesek ezek az évfordulók. Mert ki honnan számolja a dolgot... Lehet az első randi, az első csók, stb... Nekünk nagyjából minden egyszerre történt, mondjuk előtte rendesen kerülgettük egymást, és igencsak ott lógott a levegőben a dolog.
Igazából Huby elfoglaltsága miatt lett ez a dátum 23-a, és így egy nappal meghosszabbítottuk magunknak az ünneplést.
Bikalra készültünk a Puchner kastélyba egésznapos popsiáztatásra, és nekem egy extra meglepetésem is volt Hubynak, amihez legkésőbb kettőre oda kellett volna érnünk. Nem mi lennénk, ha délelőtt még nem kellett volna nyomdába rohanni és futárt várni. Általában én szoktam megszervezni a napjainkat, így mondtam Hubynak, hogy 9 körül felkelünk, bemegyünk a nyomdába fotókönyvekért, kiszállítjuk, remélhetőleg addigra a futár is megérkezik, reggelizünk valahol és indulunk Bikalra. Elsőre nem volt gyanús, hogy Hubynak nem tetszett az ötlet, és közölte, hogy minek mennénk együtt a nyomdába, mikor én közben otthon még tudnék ezt-azt csinálni. Vitatkoztam is egy percig, aztán leesett, hogy basszus, karácsony van, Hubynak is kell egy kis "magány", amire mostanában nem sok lehetősége volt, így hát ráhagytam. Csak annyit kértem, induljunk el legkésőbb délben.
Végülis sikerült délben elindulni, csak épp itthonról, és még ki kellett szállítanunk három megrendelést a város 2 végébe és kellett valamit ebédelni. Kb. öt percig idegeskedtem, aztán úgy döntöttem, nem hagyom elrontani a napunkat. Fél háromra értünk Bikalra, és már a recepción éreztem, hogy ez egy szuper hely. Nagyon kedvesek és rugalmasak voltak és a kettőre rendelt relax szobát (vagy nevezzük aminek akarjuk, a jacuzzival, franciaággyal felszerelt helyiséget, ahol kettesben lehettünk) megkaptuk fél 3-tól fél 5-ig. Volt gyümölcstál és alkoholmentes pezsgő (a telefonban mondtam nekik, hogy pezsgőt köszönjük nem kérünk, és mondták, hogy lehet gyerekpezsgő is). Szóval Hubyval ültünk a jacuzziban, kezünkben a pezsgős pohár, tisztára mint a filmekben. Na és itt azt gondoltam, hogy ez a legszuperebb évfordulós dolog, amit az ember tehet. Aztán még bejártuk Puchner francia és marokkói fürdőházát is. Voltam már pár wellness szállodában, de ez a hely mindet felülmúlja. Sok helyen a wellness abból áll, hogy van egy szauna, egy kis jacuzzi, esetleg egy kisebb kacsaúsztató. Na itt aztán volt vagy három pezsgőfürdő, több, különböző hőmérsékletű medence, és gyönyörű az egész. Mozaikból kirakva minden, sehol egy hiba, sehol egy törött csempe. És meleg van. Nem fázol, amikor kijössz a vízből. Az öltözők is tökéletesek, a zuhanyzó tiszta és csillog villog. Tényleg nem időhúzásból áradozok a helyről, mert fantasztikus, mindenkinek nagyon nagyon ajánlom. Ráadásul a dátumból kiindulva majdnem kongott az ürességtől, mert ilyenker mindenki a karácsonnyal van elfoglalva, így aztán igazán könnyen el lehet kerülni ezen a napon a tolongást az ilyen helyeken.
A napijegyhez vacsora is tartozott, az étteremben kedves pincérek fogadtak. Megfordult a fejemben, hogy ihatnék egy deci vörösbort, és a pincér is bíztatott. Nagyon hezitáltam, pedig kétszer is odajött megkérdezni, hogy kérek-e. Aztán végül úgy döntöttem, nem, inkább kértem Hubyt, hogy hozzon még nekem sajtot a svédasztalról. Gyanúsan sokáig volt kinn, már azon agyaltam utána megyek, de szerencsére annyira fáradt voltak kiázott végtagjaim, hogy csak ültem és vártam. Huby jött és közölte, hogy életében ilyen hülye sajtszeletelőt nem látott. Aztán érkezett a pincér, hozta a megrendelt vizet, és egy pohár vörösbort. Mosolyogva közölte, hogy tudja, hogy hezitáltam, de mivel ünnep van, a cég ajándéka ez az ital. Nagyon megható volt, vigyorogva köszöntem. Milyen jó, hogy voltam már több borkóstolón, így tudom, hogy a bort először illatolni kell. Ahogy felemeltem a poharat, hallottam, hogy valami csilingel benne. Mondom magamban, ez a pincér jeget rakott a borba, vagy mi történt? Nézem, hát ott csillog valami. Ó te jóó ééég! Ez a bolond Huby gyűrűt vett nekem évfordulóra. Egy nagyon nagyon halvány pillanatra átfutott az agyamon, hogy ez olyan gyűrű, de azzal a lendülettel suhant is tovább a gondolat. Először a villával próbáltam kihalászni az ékszert, majd egy kés segítségével végre megkaparintottam. Néztem Hubyra és kérdeztem, hogy van hozzá szöveg is vagy puszi? Huby kérdezte, hogy mi legyen? Mondom, hát amit akar. Közelebb húzta a széket, a szemembe nézett és megkérdezte, hogy ha még mindig érdekel a buli, akkor hozzámegyek-e. Pontosan úgy borultam sírva a nyakába, ahogy a filmekben látjátok. (Hiába, a rendezők is az életből merítenek.) Sőt, még most is könnyezek. Annyira, de annyira váratlanul ért a dolog, hogy kb. két percig össze-vissza beszéltem hülyeségeket. Rögtön a kétcsíkos teszt jutott eszembe, hogy kb. azon is így ledöbbentem, pedig hát azt nagyon vártam ugye. Ezt meg nem. Illetve titkon, valahol mélyen reménykedtem. Sosem adom fel, talán azért. És persze a napokban átsuhant rajtam egyszer-kétszer, hogy hát jön az évforduló, jön a karácsony és hátha. De mindig lenyugtattam magam, hogy ez nem valószínű és próbáltam inkább Szezámmagra koncentrálni, neki örülni.

A vacsora többi részére nem nagyon emlékszem, mert szinte egy falat se ment le a torkomon. Viszont folyamatosan vigyorogtam, és amikor kimentünk végre az étteremből, egy egészen picit ugráltam örömömben. Szezi ennek annyira nem örült, ezért abbahagytam és csak mosolyogtam tovább. Hazafelé úton szinte végig telefonáltam, és Huby kb. négyszer hallgatta végig a történetet, a kis drága szó nélkül. Hát ő akarta! :)
Egy picit könnyebb ezt felfogni, mint a babát, de azért még barátkozok a gondolattal.

Szezámmag a hatásvadász kiscsóka

Természetesen Huby találta ki ezt a jelzőt, amikor ma este hazafelé arról beszélgettünk, hogy Szezámmag már most micsoda mókamester, és mennyi, de mennyi szeretet kap és ad.

Aránylag hosszú hallgatás után jelentkezem újra. Pedig nagyon sok írnivalóm volt/van, csak épp ránk szakadt a naaagy karácsony előtti hajtás és semmire nem jutott idő. Tudtuk, hogy ez így lesz, lassan 4 éve minden december ilyen. És ez most nem panasz, mert nagyon örülünk a sok családnak, akik eljönnek hozzánk és lefotózhatjuk őket.
Tegnap az utolsó retusálások, az utolsó előtti kiszállítások, némi takarítás (Monyónak ecseteltem épp, hogy lassan bezáratna minket az ÁNTSZ) után mentünk kosármeccsre. Szezi már nagyon megszokta a sportcsarnok hangulatát, nem érzek extra rugdosást, vagy keményedést. Szépen végigszurkolja a meccset odabenn, de az is lehet, hogy alszik. Igaz a múltkori Kassa meccs utáni figyelmeztető jelek óta (haskeményedés és -fájás a több mint negyvenperces körömrágás és izgulás után) nagyon tudatosan visszafogom magam, és nem izgulok annyira. Tegnap este mondjuk nem is volt miért, mert "csak" a Szolnok ellen játszottak a lányok, és új helyről figyeltem a játékot, életmentő Péter és két Éva társaságában. Nagyon jót szórakoztam. Olyan kommenteket és bekiabálásokat eresztettek meg, hogy a könnyeim potyogtak a nevetéstől.
Meccs után találkoztunk Nusival is, aki végre megsimogatta Szezámmagot. Ott volt Sztoji, aki szintén nagyon aranyosan simizte a hasam, valamint Nusi öccse Peti, aki a lányok lelkesedését látva beállt a sorba és mondtam neki, hogy ha kicsit tovább ott tartja a kezét érezheti Szezi rúgását. Türelmének meg lett az eredménye, mert kapott egy jobb egyenest, és felállhatott a képzeletbeli dobogó második fokára, a Szezámmag rúgás külső észlelőinek - szintén képzeletbeli - időrendi versenyében. Olyan jó volt látni az örömét, csillogó szemmel újságolta, hogy ő még nem is érzett ilyet (naná most simogatott életében másodszor kismama pocit) és milyen mókás volt.
Szóval Szezi varázsolt, én meg egy centivel a föld felett lebegtem. Egészen a Metróig, ahol karácsonyi nagybevásároltunk. És Huby kérdezés nélkül hagyta, hogy bepakoljak dolgokat a kocsiba, és amikor már a parkolóban voltunk és megtudta, hogy mennyit fizettem, csak akkor kérdezett rá, hogy az a 2.5 kilós csokipasztilla amit öt perces sunnyogás utána kocsiba "csempésztem" mégis mennyibe került. Majd közölte, hogy disznó vagyok, mert ugye tudom, hogy ő ezt bizony nem engedte volna megvenni. De közben persze nevetett.
Az egész nap nagyon vidám volt. Huby szerint kifejezetten vicces dolgokat mondtam, és ez tőle ugye nagy szó. Két kis szösszenet ezekből:
Nevek ízlelgetése közben
"- Hubay Szabolcs. Ez úgy hangzik, mint egy zeneszerző, nem? Vagy inkább karmester?
- Végülis kalimpálni már tud"

Egy rúgássorozat után
"Szezámmag kopácsol odabenn. Szerintem épp képeket szögez a falra."

A nagy vidámság oka talán az is volt, hogy végre a nagy munkák végére értünk. És nagyon sok pozitív visszajelzést kaptunk. Főleg Huby, mert az utóbbi két napban ő volt a kiszállító futár. Én is mentem egy kört hétfőn, de estére nagyon elfáradtam. Kocsiba be, kocsiból ki, másodikra fel, lépcsőn le. Előtte egész nap izgulás, hogy minden rendben legyen, nyomdának öt telefon... Estére nagyon bekeményedett a hasam így megbeszéltük Hubyval, hogy a maradék megrendeléseket ő szállítja ki.
Holnaptól kitör az ünneplés. Sikerült, ugye, december 23-án egymásba gabalyodnunk, így nekünk egy nappal előbb kezdődik a fesztivál. Idén is sok pihenést, evést, sétát, és társasozással egybekötött csokifondüzést tervezünk. Utóbbira várjuk a jelentkezőket.

Közkívánatra

Október                 November               December

Félidő

Szezámmag ma húsz hetes, azaz öt hónapos. Ebből következik, hogy épp félidőnél tartunk. Nagyon hamar eltelt ez a 140 nap, szerintem a következő öt hónap is pikk-pakk elröpül, egyszer csak azon kapom magam, hogy azt mondják: Anyuka nyomjon!

A mai napot ennek megfelelően - és egy kismamás weboldal javaslata szerint - ünnepléssel kellett volna tölteni. Az adott honlap javasolta a leendő apukának, hogy vigye el a leendő anyukát vacsorázni, és ünnepeljenek. Hahaha. Micsoda idill. No, mi ehelyett fél tízig aludtunk, túrós rétest reggeliztünk, majd elfelejtvén, hogy advent 3. vasárnapja van elmentünk az IKEA-ba. A pozitív hozzáállásomnak és szemfülességemnek köszönhetően 1 perc alatt lett parkolóhelyünk (pedig ki volt téve a megtelt tábla) és az áruházban már nem is volt akkora tömeg, mint amire számítottunk. A sorokat járva ragaszkodtam hozzá, hogy Szezi kapjon ajándékot, és többször is a kezembe vettem egy plüss dalmatát és közben nagyon cukin próbáltam Hubyra nézni. Nem hatotta meg, mert ismer már mint a rossz pénzt, és tudta, hogy ez nem is igazán Szezinek lenne ajándék, hanem nekem, bár mialatt ezt írom, rájöttem, hogy én is megérdemelném az ajándékot, de most már mindegy, nem kaptam plüss dalmatát. (Ettől azért még nem lesznek álmatlan éjszakáim, ne aggódjatok). Végül egy 5 db-ból álló plüss kocka szettet vettünk, tuti, hogy mindenkinek van ilyen, aki gyerekkel rendelkezik, de nekünk is kellett egy, meg hát zsiráf van rajta és krokodil és Szezi majd úgy 5 hónaposan biztos érdeklődést mutat majd iránta :) Vettünk egy-két karácsonyi ajándékot is (juhé izguljatok!) aztán az Elefáni Babadiszkont felé vettük az irányt. Neve alapján ez valami brutál nagy üzlet lehet - gondoltam én. Hát biztos, a budaörsi üzletük hatalmas, de mi odáig nem akartunk kiautózni, így egy 18. kerületi kis boltjukat ejtettük útba. Ezt úgy képzeljétek el, hogy egy kétszintes ház zsúfolásig tele van babacuccokkal. Mi babakocsit mentünk nézni, elsősorban a színét. Mert a neten kinéztem egy sárga Quinny Buzz-t és szerettem volna élőben is látni. Persze, ez a fajta kocsi nem volt ott (naná) így egy másik típust szedtünk ízekre Hubyval.

Quinny Buzz Gold

Espiro_Vector_4_Air_Ocean

Szóval a második járgány nagyon tetszett, de úgy láttam, hogy valójában az első nagyon jól sikerült utánzata. Szinte mindenben megegyeztek, de az anyaguk, az ülés puhasága, és főleg az áruk némileg különbözik. Na de nem mélyednék el ennyire a dologban, mert A BABAKOCSINAK külön posztot szánok, szóval várom a fikázást vagy éljenzést! :)

A napnak itt még nem volt vége, Huby anyukájánál ebédeltünk, egy kis csípős húslevest (pedig Edit esküdött, hogy direkt nem vágta szét a chili paprikát, de a chili paprika nem így gondolta és jól szétfőtt) ami jól megkönnyeztette Hubyt, de a hangját nem hozta vissza. Kora este még várt ránk egy kosármeccs, az FTC arénában.

Másik párduc az "Arénában"

Na most ez a név megint csudijól hangzik, de az Arénát annyira eldugták, hogy csak harmadszorra találtuk meg, hiába volt nálunk GPS és Iphone-ba épített GoogleMaps. A pécsi lányok átérezték a nap fontosságát, így némi megingás után végül magabiztosan győztek. A hazaút iszonyat nyűgös volt nekem, Szezi is sokat rugdosott, Huby csak némán vezetett (szegény) és kb. Mohácsnál jutott eszembe, hogy barkochbázni kellett volna.

Hát így telt a mai nap, két néma Medvével. :)

u.i.: És amit ma nem csináltunk pedig tervben volt: Sajni le kellett mondani a látogatást Szabibabinál Csongibongnál Zercecsomagovicsnál és Beánál (tuti neki is van valami kacifántos neve, csak mi nem tudjuk) mert Huby köhögött még, meg én is takonyos voltam és nem szívesen adtunk volna át bacikat a családnak. Arról nem is beszélve, hogy Huby hang nélkül nem tudott volna sziporkázni, pedig Szabi ezt hogy várta. :)

A Szezimológusok jelentik

A Rugger féle bébimozgás-skála szerinti 5-ös erejű rengéseket észleltek tegnap éjjel Budapesten. A rengések epicentruma a feltételezések szerint bizonyos Hubay Szezámmag átmeneti lakhelye, egész pontosan Nati hasa volt. A közelben tartózkodott épp egy arra fekvő apuka is (föntebb nevezett Hubay Szezámmag apukája) így pontos beszámolót küldött szerkesztőségünknek a természeti jelenségről.

Ez nem régi kép!

Komolyra fordítva a szót: Szezámmag elkezdett komolyan rugdosni. Általában este tíz és éjfél között a legaktívabb. Olyankor szoktam a kanapén heverészni a tévé vagy a laptop előtt és olyankor jön el az ő ideje. Hatalmasakat bulizik. Az első komoly rúgást szerdán éreztem (december 8. csak a jegyzőkönyv kedvéért). Annyira meglepődtem, hogy fel is kiáltottam. Aztán jött egy bukfenc és utána semmi. Másnap megint csak egy komolyabb rúgást éreztem, kb. ugyanabban az időben, pénteken már hármat. Tegnap azonban már napközben is elég aktív volt a kispasi. Huby egy rendezvényt fotózott, én Zsófival vacsoráztam, majd mentem Vicához, mert nála aludtunk. Zsófival mindketten nyűgösek voltunk, nekem a kaja választás sem sikerült, mert a féladag tészta, egy bébiféladag volt, így mire felálltunk és fizettünk már újra éhes voltam.
Sebaj Vica úgyis Tesco-menetet tervezett. Élveztem, mert vele hosszú perceket el lehetett tölteni a bébicuccoknál. (Huby még nincs rápörögve ezekre a dolgokra. :) ). Vettünk mákosrétest, mert nekem feltétlenül mákot kellett ennem, meg pulykapárizsit (tudom, tudom, de száz éve nem ettem) és otthon hatalmas vacsorázást csaptunk. Én annyit ettem, hogy rétes már nem fért belém, eldőltem az ágyon és figyeltem Szezit ahogy kepeszt. Többször rúgott nagyobbakat.
Huby hajnali 1 felé jött meg és még nem aludtam, így röviden beszámoltam az estéről. Ő nem sokat mondott, mert konkrétan nem volt hangja. Viszont odahúztam a kezét a hasamra, és végre ő is érezte, amiről már két napja beszéltem nekik. Szezi három hatalmasat rúgott, aztán elnyugodotott. Kezdem azt sejteni, hogy az apja kezétől megnyugszik. Lehet, ezt majd bevetem legközelebb. Bár már ma hajnalban is hasznát vehettem volna, mert Szezi nem hagyott aludni. Se a jobb oldal, se a bal oldal nem tetszett neki és a hanyattfekvés sem. Jobb ötletem nem volt, így felültem félig és úgy próbáltam visszaaludni. Nehezen ment, de aztán sikerült fél tízig szundizni.
Nagyon mozgalmas hetünk volt, sok sok munkával, de ezt majd a következő bejegyzésben olvashatjátok.

A terhességről - kívülről

Nati már régóta unszol, hogy írjak valamit én is. Én meg régóta mondom, hogy érlelem magamban a dolgot. Úgy látszik, túlhordanám simán, ha nem történne valami, ami kizökkent ebből az érlelősdiből. De történt :)

Mostanában még több kis csóka és csókalány lebzsel körülöttünk, (vagy mi körülöttük?), mert itt a karácsonyi szezon és mindenki fotókat akar. Ez szuper, ezzel nincs is semmi gond, sőt. Csak most már kicsit máshogy állunk a témához, nem enyhe irigységgel, idegenként nézegetjük a tökmagokat... most már ugye mi is gyártottunk saját porontyot. Már készül... és még mindig tök megfoghatatlan ez az egész dolog. Talán mert első gyerek. Talán mert nem volt még előtte senki, így aztán minden új napot először élünk meg. Nati hasa nő, mint amit pumpálnak, és hát még nem olyan igazi "hatalmas" terhespocak, de ha ránézek, mindig megijedek, hogy hűűűű, mekkora! És mekkora lesz még?!

Most csak csináljuk ezt a terhesség dolgot, (hogy egy szépen összerakott tagmondattal indítsam ezt az bekezdést), de ez még a nagyon romantikus része. Járogatunk ultrahangra, simogatjuk a hasát, átkötjük szalaggal és lefotózzuk, forrócsokikázunk, meg sütikézünk, röhögünk a kívánós mondatotokon, meg az összes tipikális terhességi tüneten, ami előjön. És élvezzük az egészet. Segítek neki felállni, ha tehetem, ha kéri, bekötöm a cipőfűzőjét, pedig még nincs is "akkora" nagy hasa, és a hisztiken csak vigyorgok hangosan, míg el nem múlnak - ettől gyorsabban múlnak el, egyébként. Tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy terhesek VAGYUNK. (Hagyjuk az eufemizáló szinonimákat, nekünk ezzel a szóval semmi bajunk, OK? :) És tök jó terhesnek lenni. Annyira tök jó, hogy nem egy fiatal anyuka cseppet sem titkolt irigységgel nézi Nati hasát, és fogja és kérdez... mert szerettek gyereket várni. Igaz, hogy már ott figyel, kattog, gügyög, kúszik, bukik, bömböl, satöbbizik a kiságyban, de ők már megint még mindig szeretnének terhesek lenni. Fura ez kicsit.

Mi meg még azt nem érezzük, amit ők, és emiatt kicsit izgulunk is, miszerint persze, "most van ez a terhesség", ami "tök jó", de aztán egyszer csak nagyon hirtelen vége lesz, és onnan kezdve nincs az összes jóság, ami vele járt (a vége felé talán már nem is lesz baj), viszont ott figyel egy kiscsákó, aki annyit se tud mondani, hogy fapapucs, aki nélkülünk semmit sehová, és hogy ez mekkora változás és mekkora felelősség. Nagyjából beszarás, és hogy semmi sem lesz már ugyanaz. Sokan mondják ezt persze, akiknek még nincs gyerekük, hogy ott "vége az életednek", persze azt nem tudják, hogy mit kapnak, hogy mit ér majd a sajátbaba mosolya, a büfizés, egy hálás nyöszörgés, ami nélkülünk nem jöhetett volna létre, több okból sem. De most még csak terhesek vagyunk, ami szuper, de pár hónap és ennek vége. Állítólag szinte senki sincs úgy vele, hogy ő most már nagyon akar gyereket minden előnyével és hátrányával, a változáshoz hozzá kell szokni, rá kell készülni, erre való a kilenc hónap - na jó, nem csak erre. És nekem ez még nehezen megy. Csak azt látom, hogy Natinak nő a hasa, meg az ultrahangon mocorog valami a monitoron. és ennyi. Néha veszünk valami kis hülyeséget a gyereknek, de semmi komoly.

Igen, az ott középen egy fotós gumikacsa...!

De tegnap végre tapasztaltam is valamit! Nati már vagy egy hónapja mesél a buborékról felreppenő pillangóról, amit érez a hasában, kicsit irigyeltem érte, de nem érintett meg nagyon, mert elképzelni se igen tudom. Viszont tegnap nekifeszült a hasfalnak és a kezemmel éreztem valami kis mocorgást, kétszer is. Olyannyira gyenge jelzés volt, hogy mindkétszer meg kellett kérdeznem Natitól, hogy most akkor ez az volt? És az volt. Most már tudom, hogy van ott egy gyerek, nem csak mondják. De majd ha fogom az ijesztően kicsi ujjait, ha hallom a sírását, ha tisztába teszem, ha hallgatom, hogy nyöszörög álmában, akkor fogom csak igazából felfogni szerintem, mi ez az egész.

Legalább két hete készülök agyban erre a posztra. Most, hogy kész, látom, hogy összevisszaság az egész, kavarognak bennem a gondolatok még most is, hogy nagyjából leírtam, amit akartam. Azt hiszem, ez jellemzi is az egészet.

Szezámmag kitárulkozik

Úgy döntöttem, tanulok a múltkori esetből és kivételesen nem két héttel később írom meg az ultrahang-élményeket, már csak azért is mert, tudom, hogy sokan várjátok az eredményt.

Ha jól megnézitek az oldalt, akkor a posztot nem is kell végigolvasnotok és kiderül, hogy mit láttunk a monitoron.

Már reggel úgy ébredtem, hogy az izgalom jeleit véltem felfedezni magamon. Azaz hányingerem volt és görcsölt a hasam. Próbáltam leállítani a folyamatot, de mire felöltöztem és a kocsiban ültünk, már a sírás szélén álltam. Időben elindultunk, és a klinika alatti kis kávézóban ittunk egy tejeskávét, hogy Szezámmag garantáltan felébredjen. Mikor elindultunk felfele a kórház bejáratához, már teljesen lenyugodtam. (Szinte hiányoltam a dohányzó kismamákat a kapuból, talán a hideg őket is elriasztotta.)

Először az ambulanciára mentünk, ott bekopogtam a leletért, ahogy a szőke hölgy javasolta egy hete. (Nem tudom, ti hogy vagytok ezzel, de én utálok rendelőbe bekopogni. Az ember totál úgy érzi, mintha halálos bűnt követne el, még akkor is ha előre felhívták a figyelmét, hogy ezt kell majd tennie.) A szőke hölgyben másodszorra is kellemesen csalódtam, behívott, sőt emlékezett rám, és pikk-pakk kinyomtatta a leleteket, sőt még azt is mondta, hogy rendben vannak.

Az UH-s váróban nem volt tömeg, páran ültek csak. Huby most nem volt annyira vicces kedvében, bár a roma családot egy picit parodizálta. A kismamával ugyanis az egész pereputty érkezett, a nem túl lelkes apuka, a kicsit zsörtölődő nagymama, egy öcs, majd egy közepesen morcos nagypapa is bekocogott. Nem volt sok időnk rajtuk álmélkodni, mert hamar szólítottak. Ezúttal egy fiatal doki ült a gépnél. Eleinte szűkszavú volt, és ő is kicsit morcosnak tűnt. Kértem, hogy amennyiben látja, a gyerek nemét, legyen olyan kedves megmondani. Az első két percben csak adatokat diktált, majd meghallotta Huby gépének kattogását, hátranézett és hasonlóan meglepődött, mint a kolléganője pár hete. Ettől valahogy oldódott a hangulat is, sőt az asszisztensek is felismertek. Most nem ferdén állt a monitor így csak az orvos és Huby látta, Huby próbált közvetíteni. Egyszer csak a doki megszólalt: - Várjon egy pillanatot. Ráközelítek a fütyijére.

Áááááááááááááááááááááááááááá!!!!!! Aztán Huby diadalittas vigyorát látva minden kétségem elszállt. Fiunk lesz. Mondtuk is, hogy hát tulajdonképpen már az első UH-n is láttunk valamit, de nem akartuk elhinni. Erre az orvos: Hát jó nagy fütyije lesz biztos... :) Az asszisztensek kérték Hubyt, hogy mutassa meg nekik a képeket, addig az orvos felém fordította a monitort, és én is meggyőződhettem róla, hogy ez nem lehet más, csak kuki. Aztán a kis arcát is láttuk, a szívét ahogy dobog, kirajzolódott a négy kamra. Nagy élmény volt. És hálás köszönet érte az ultrahangos orvosnak és kollégáinak, mert nagyon kedvesek és jófejek voltak. A doki még annyit kért miután kész voltunk, hogy cserébe a jó hírért, hadd foghassa meg a fényképezőgépet. Huby a kezébe nyomta, és kérdésére közölte, hogy több mint félmilliós értéket tart épp.

Szóval szuper élmény volt. Ám ne gondoljátok, hogy most nem kaptam sokkot... Viszont erről majd egy következő posztban írnék. Még hagyom ülepedni a dolgot. Mindenesetre várjuk a jobbnál-jobb fiúneveket.

Kopp-kopp

Határozottan kijelenthetem, hogy Szezámmag érezhetően mocorog odabenn. Ma délután kezdett komolyra fordulni a dolog, miután megettem egy fantasztikus francia kérmest az Anna cukrászdában (Ferencesek utcája, menjetek el tuti jó hely) és ittam 3 kortyot Huby latte macchiato-jából. Magocsak határozott rugdosódásba kezdett. Persze ezek a mozdulatok még nem fájnak, sőt kifejezetten helyesek és jó érzés végre érezni, hogy ott van. Nem csak látni az egyre gömbölyödő hasamon. (Huby napjában háromszor-négyszer közli rám nézve, hogy: Szia Dagi!)

17+5

Este a szokásos kanapénfekvés közben, a most már megszokottnak tekinthető bal oldalra kitüremkedés jelenséget tapasztaltam. Ha tele a hólyagom akkor ez még jobban észlelhető. Kb. ekkor tájt kezdődött a Dob meg Basszus c. remek műsor az m1-en (este 11 volt nagyjából). És magzatunk rendkívül kifinomult ízlésvilágát tükrözi, hogy akkora mocorgást, bökdösést rendezett odabent mint még soha. Ez most már tényleg, kétségtelenül ő volt. Mert bevallom éreztem már többször hasonlót, de csak 1-1 másodpercre és simán gondolhattam, hogy a beleim mozognak, de sokszor egy ütőér lüktetésére emlékeztetett az érzés.

Tapasztalt anyukák, szerintetek honnan lehet tudni, hogy a gyerek azért mocorog mert tetszik neki valami, vagy azért mert éppen ki nem állhatja? Vagy ez örök rejtély marad? Esetleg, minden mozgás nemtetszésre utal?

Amúgy aránylag nyugis héten vagyunk túl. A hét eleji stresszelés elmúlt, így minden hasfájás, nyűg is megoldódott. Ismét voltunk Massimo-t fotózni, teszek majd fel képeket az Elmondom-ra, nagyon ügyes volt megint a kiscsávó. A fotózás közepén bealudt, aminek nagyon örültem, mert végre le tudtam fotózni a kis kezeti meg lábait, mert nem mozgatta őket folyamatosan.

Holnap remélhetőleg megkapjuk a választ a nagy kérdésre, és kiderül végre, hogy Szezámmag kislány. Vagy kisfiú. A 18. heti genetikai ultrahangra megyünk holnap délben. Szorítsatok, hogy Szezámmag is akarja, hogy tudjuk a nemét!

U.i.: A kép nem a legfrissebb, mert ma már 18+1 vagyok (18 hét és 1 nap) csak ugye fotósok vagyunk és nem érünk rá képet készíteni... :) Ja és az időzavarért is bocsi, a bejegyzést szombat este kezdtem írni és ma fejeztem be. Jah, hogy közben eltelt 2 nap? :)

Szezámmag jelentkezik

17 hét 3 nap

Tegnap este feküdtem a kanapén és azt éreztem, hogy furcsán keményedik a hasam. Odatettem a kezem és éreztem, hogy az egyik fele jobban dudorodik a pocakomnak. Odanéztem és látható volt egy pukli a bal oldalon. Gyorsan hívtam Hubyt, hogy nézze meg. Jött és kicsit tovább nézte ugyan mint én, de látta ő is! Próbáltam koncentrálni, hogy hátha érzek mozgást is, de semmi nem történt. A púp maradt még vagy tíz percig aztán visszarendeződött.

Ma reggel megint figyeltem a hasamat még az ágyban hanyatt fekve, de nem volt semmi deformitás. Aztán odatettem mindkét kezem, becsuktam a szemem és figyeltem. És éreztem, hogy mozgolódik odabenn. Nagyon pici kis bökdöséseket - aki volt már kismama tudja miről beszélek, aki lesz majd tudni fogja azonnal, a fiúktól meg bocsi - de határozottan ő volt az. És nem kaptam sokkot sőt annyira jó érzés volt, hogy alig akartam felkelni. 

Elmúltak a múlt hétről maradt hasfájások is, és aludni is tudok újra, bár lassan állandósul az egyszeri felkelés - pisilés ivás miatt. (Tudom, lesz ez még rosszabb is...)

Bálozik a Szezámmag

És itt most nem a tollasbálra kell gondolni. Igaz, nem is igazi szépruhás, táncolós bálra. Ami minket illet. Mert bizony dolgozni voltunk Szezámmaggal. Egy igazi pihenős nap után.

A pénteki vérvétel mizéria és stressz miatti hasfájás miatt, kérdéses volt, hogy melyikünk fotózza a szombat esti Borrendi Bált. Tavaly én voltam és jól éreztem magam, így természetes volt, hogy idén is megyek. Dolgozok amíg tudok, amíg lehet. Azt beszéltem meg Hubyval, hogy egész nap fekszem, pihenek és este meglátom majd, hogy vagyok. A fekvést nagyon szereti Szezámmag. Legalábbis a hasam nem fájt közben, az biztos. Hogy a kilóim és a zsírpárnáim milyen irányban változnak ilyenkor, arra jobb nem is gondolni.
A lényeg az, hogy fél hatkor teljesen jól éreztem magam, így este hatkor puccba vágva búcsúztam az ajtóban Hubytól. Egy dolgot felejtettem el. Enni. Erre nagyjából akkor jöttem rá, amikor kb. 5 perc volt vissza az avatási ceremóniáig. El is kezdtem szédülni. Nem értettem, mi a baj, aztán rájöttem, hogy este hét óra van és az ebéd 1-kor elég régen volt. Péter barátom mentette meg az életem. Lementem a színpadról az asztalok közé és odasúgtam neki, hogy ha lehet, próbáljon feltűnés nélkül egy zsemlét csempészni a kezembe az asztalukról, mert én most itt mindjárt padlót fogok. A művelet tökéletesen sikerült, és még az események kezdete előtt elmajszoltam a "csemegét" a színpadi függöny takarásában. Valóban életmentő volt, mert utána elmúlt a rosszullét.

Fotó: Életmentő Péter

A bál hivatalos része után következett a vacsora, jól bekajáltunk Szezámmaggal. Már csak az asztalnál jutott eszembe, amikor emeltem a villámat, hogy a borjúpörköltszafttal lelocsolt túrósgaluska egy picit talán erős választás, de akkor már nem volt visszaút, meg kellett enni. :)
Úgy tűnik a háromnapos gyomorégés csak átmeneti volt, mert semmi bajom nem lett. Persze lehet, hogy az aranygaluska miatt, amivel az egészet lefojtottam. Többen kérdezték, hogy bort kérek-e, és átfutott az agyamon, hogy egy ujjnyi vörös jólesne, de a jogsim miatt nem mertem megkockáztatni. (Később a bátyám javasolta, hogy a rendőröknek, mondhattam volna, hogy a jogsi Villányban készült, és ez feljogosít pár korty bor elfogyasztására. Huby meg egyenesen felháborodott, hogy melyik rendőr szondáztatna meg egy kismamát?!)

A bálban már sokan kérdezték, hogy babát várok-e és mindenki arról érdeklődött, hogy fiút, vagy lányt ... Őszintén szólva, már én is szeretném tudni. A legviccesebb érdeklődő a következő mondatot szegezte nekem: Látom nem csak kattintgatunk, hanem kettyintgetünk is. Először köpni-nyelni nem tudtam, majd jót röhögtem a dolgon. Még szebb lett volna ha az illető úriember be is mutatkozik, mert akkor név szerint meg tudnám említeni a fantasztikus nyelvi poén kitalálóját. Így ismeretlen viccesbácsiként vonul be a történelembe, pedig isteni humora lehet.
Este tizenegyre értünk haza és olyan jót aludtam, mint napok óta soha. Csak ötkor ébredtem fel pisilni, aztán tízig újra durmolás volt. Viszont megint nehezen aludtam vissza, egyik oldalamon se esett jól feküdni, mindenhogy fájdogált a hasam.
A mai délelőtt gyorsan telt, aztán elcsábítottam Hubyt egy csajosnak ígérkező filmre. Csak annyit tudtam róla, hogy Katherine Heigl és Ashton Kutcher játszik benne és kíváncsi voltam rájuk. Hát tök jó film, nézzétek meg, a címe amúgy: Bérgyilkosék. Nagyon élveztem, jókat röhögtem és megettem fél doboz popcornt, sőt Huby még kólát is vett nekem. Igen jól esett. Mozi után elvittem Hubyt fallabdázni, én meg úszni mentem. Megint jót tett.
A moziban sikerült leinni magam (szívószál, zárt tetejű pohár... - ne kérdezzétek, hogyan) így kééénytelen voltam bemenni a H&M-be egy felsőt venni. :) Saaaajnos a gyerekosztály felé is eltévelyedtem, és ezt vettem:

Barbidű a Barbapapából.
http://www.barbapapa.fr/gb/presentation/barbabeau.html

Egy cseppet sem stresszes kosármeccs zárta a napot, végre nem kellett izgulni, mert a lányok jól játszottak. Klassz hétvége volt. Ja és Szezámmag ma 17 hetes.

Vámpírok és bürökrácia

Este nyolc órakor a kanapén fekszem egy nagy pohár almalével, ölemben a laptop. Ha bármi kell, Huby hozza. Erre vágytam egész nap. Iszonyat stresszes napom volt (egy nem túl békés 3 nap után) ilyet nem szabad többet csinálnom, azt már tudom. Mondjuk nem mindenről én tehettem...

Hajnali háromkor arra ébredtem, hogy a szembe süt a hold. A tetőabalkon nézett be pofátlanul, és nem hagyott aludni. Hiába húztam le a redőnyt, hiába fordultam balra, jobbra, hanyatt, csak nyögtem és nyafogtam. Most a Huby magához húz és szorosan átölel módszer sem vált be, hajnali fél hatig csak szenvedtem. Kimentem pisilni, megállapítottam, hogy nemsokára reggel van és ez a gondolat valahogy megnyugtatott. Visszabújtam az ágyba, és a következő emlékem az, hogy a nyolcra beállított telefont egy órával későbbre időzítem. És akkor sem esett jól felkelni. Így indult a nap. Szétfolyt a tükörtojás, morzsálódott a kenyér, és olyan semmihezsincskedvem hangulatom volt. Hülye vagyok, hogy nem rángattam ki magam belőle, mert az egész napom ilyen lett.
Az első utam Villányba vezetett. Szerdán telefonált ugyanis egy kedves hölgy az okmányirodából, hogy esetleg átvehetném a jogsim, ami két hónapja ott vár készen... Hú tényleg, el is felejtettem. Ez az egész Villányban-csináltatom-a-jogsim téma onnan jött, hogy Mislenyhez aránylag közel van és állítólag, ott gyorsabb az ügyintézés. Kiderült, hogy csak a várólista rövidebb és nem postázzák ki a kész okmányt (lehet, hogy Pécsen se, ezt nem tudom). Tehát adtam egy pofont a kakinak.
Villány után siettem a Szülészeti Klinikára vérvételre. Előtte telefonon megtudakoltam, hogy kettőig mehetek. Mondjuk már amikor hívtam őket sejtenem kellett volna, hogy megszállta a kórházat valami gonosz szellem. Kb. tíz percig folyamatosan foglaltak voltak. Nincs ott telefonközpont? Az egész naaaaaaaagy klinikán egy vonal van? Mentségükre szóljon, hogy amikor felvették, kettő perc alatt mindent elintéztek, válaszoltak a kérdésemre, és a 18. heti ultrahangra is kaptam időpontot.
12.15-re értem a klinikára. Az ottani parkolási viszonyok egy külön posztot megérnének, majd egyszer írok arról is. A vérvételi szobában egy ember várt, illetve pont akkor hívták be, amikor odaértem. Diadalittas mosollyal ültem le, és gondolatban vállon veregettem magamat, hogy milyen okosan tettem, hogy nem délelőtt kilencre jöttem. Ha-ha, nem is sejtettem mekkorát tévedtem.
Behívnak, adom a papíromat - amit előző nap a nőgyógyásztól kaptam - a hölgy megnézni, majd kedvesen közli (a vérvételes nőcik mind kedvesek eddigi tapasztalataim alapján, persze lehet, hogy éjjel meg vámpírokká változnak...) hogy ez neki nem jó, menjek fel a terhesambulanciára ezzel a papírral és ott majd kapok egy másikat, amivel majd menjek vissza. Aha, oké nem gond, persze.
Elhaladtam a szokásos dohányzó kismamák mellett (ezt a látványt sosem fogom megszokni) be az épületbe. A váróban ketten voltak. Hosszú percekig semmi nem történt, és éreztem, hogy kezdek ideges lenni. Aztán kijött egy páciens a rendelőből, majd öt perc múlva még egy. Néha egy doki is szaladgált ki-be, velem nem nagyon foglalkozott senki. Sehova nem volt kiírva semmi. Ezt utálom egyébként nagyon, amikor ott áll az ember tehetetlenül, kopogni nem mer (mert tuti leharapják a fejét) csak áll és vár. Kábé húsz perc telt el, amikor behívtak egy párt (akik közben jöttek). Újabb öt perc múlva kijöttek. Aztán megint eltelt valamennyi idő, de én itt már kifejezetten a sírás szélén álltam (lett volna dolgom ugyanis). Egyszercsak kijött egy szőke hölgy, körbekérdezte az addig érkezetteket, hogy ki miért ül ott, az én papíromra csak fintorgott. Majd közölte, hogy most itt XY tanárúr rendelése van és jöjjek vissza kettő előtt. Mert a tanár úr amúgy sincs benn, de majd ha vége lesz a rendelésnek akkor megírja nekem a papírt. Az első sokktól csak tátogni és pislogni tudtam, a nő biztos látta rajtam, hogy nem tetszik az ötlet, miszerint egy óra múlva menjek vissza, így felajánlotta, hogy akkor fél kettő körül, de nem tud biztosat mondani. Addigra már annyira felhúztam magam és sajnos akkora nyuszi vagyok, hogy mondtam neki, hogy hát jó akkor majd visszajövök. Haragszom magamra, mert most már pontosan tudom, hogy mit kellett volna mondanom neki: kedvesen közölhettem volna vele, hogy kettőkor én már dolgozom és legyen olyan kedves megírni most a papírt. (Amúgy most már nagyon érdekelne milyen papírról van szó, mit tud többet az orvosi beutalónál...)
Miután totál nem értettem ezt az egész rendszert, visszamentem a jófej vámpírnénihez - aki továbbra is egyedül üldögélt ott arra várva, hogy vért vehessen - és kértem, hogy magyarázza már el, hogy hogy működnek itt a dolgok. Amikor mondtam, hogy kismama vagyok látszott rajta, hogy sajnál és segítene, de sajnos nem tehet róla, ő csak az ambulanciás papírommal vehet vért. Én eddig azt hittem tűvel, de mindig tanul az ember. Azt javasolta, hogy hétfőn menjek vissza (reggel 7-re!), mert mire lejár XY tanárúr rendelése és bejutok a papírért, addigra ő már bezár. Szóval hétfőn új kör. Most majd kicsit erőszakosabb leszek az tuti.

A nap többi része már sétagaloppként telt (hála Gábornak a t-mobilnál, aki mindig segítőkész és hamar végeztünk a befizetéssel), apró bosszúság volt, hogy a három órára megbeszélt csajszi nem jött el a fotózásra. De akkor már nem is bántam, mert a sok idegeskedéstől fájt a hasam és nem esett jól se ülni, se állni. 

Még le kellett fotóznia Tvrtkot Hubynak, aztán boltba mentünk és mire hazaértünk, már csak a vízzel teli kádban ülés gondolata tartotta bennem a lelket.

Huby aranyos volt, fürdés után olajozta hasamat és a köldökömön át beszélt Szezámmagnak. (mert ott van a mikrofon, ha nem tudnátok). Mondta neki, hogy szia dagi, majd helyesbített, hogy ja nem te, hanem Anyád. Azaz én. Mert már nő a hasam és már mindenki látja rajtam, hogy mi a helyzet.

Fotózás, haverkodás, altatás

Rövid leszek, mert a képek önmagukért beszélnek. Délután a kis Massimonál jártunk, végre lefotózhattuk (volna). Csak épp kicsit elkéstünk és mire belejöttünk volna a dolgokba, elbújt a nap a házak mögött. Sebaj, azért lett néhány jó kép. Vigasztalásul kétszer is dajkálhattam, és megint elaludt a karomban. Szuper érzés volt.

Este Bazsit látogattuk meg. Megint haverkodott Szezámmaggal, egész sokáig otthagyta a kis tenyerét a hasamon, engedte Hubynak, hogy lefotózza. Aztán spontán jött, hogy megint én altathattam el, Peti be akarta rakni még a játszószékébe, és amíg előpakolta, kezembe nyomta Bazsit. Persze, hogy elkezdtem énekelni a Lencsilányt, és a harmadik ismétlésnél már nagyokat pislogott. Javasoltam, hogy akkor most már hagyjuk aludni. Bőrönd Ödön, Fürge róka lábak és Most múlik pontosan után már ment a szuszmák.

Jó kis nap volt. Köszi Anettnek és Massimo-nak, Bazsinak, Nikinek és Coopernek!

Sokkoló Ultrahang

Szerettem volna ismét, egy humoros karikatúrát írni, akárcsak az első nőgyógyászati látogatásról, ehelyett inkább egy vallomást olvashattok. Megmondom őszintén jópár napnak (sőt hétnek) kellett eltelnie mire rászántam magam, hogy leírjam az első ultrahang élményemet.

Nagyon vártam már a 12 hetes ultrahangot, számoltam vissza a napokat. Több okból kifolyólag is izgultam. Egyrészt, mert végre lesz egy szemmel látható bizonyíték arra, hogy terhes vagyok, másrészt olyan sok rosszat meséltek az ultrahangos dokikról, hogy azért is szurkolnom kellett, hogy kedves és normális orvost fogjak ki.

Reggel már úgy ébredtem, hogy pozitív gondolatokat küldtem az ismeretlen szonográfus felé, mintegy megalapozva a dolog sikerességét. 11.50-kor már a váróban ültünk (délre volt időpontom), kb. 4-en voltak előttünk. Huby ismét formában volt, szerintem a múltkori kukorékolós kispapán is túltett, ugyanis mindenkit félhangosan kritizált. Az ő cinikus-humoros stílusában. Csak egy picit égtem. A közvetlenül mellettünk ülő kismama meg alig bírta visszatartani a röhögést. Nem tudtuk sokáig szórakoztatni a várótermet, mert kb. húsz perccel érkezésünk után behívtak. Sötét szoba, egy asszisztens és egy szonográfus nő. Kedvesen köszöntek, megmutatták hova kell feküdni, mit kell csinálni (pólót felhúzni). A monitor félig felém, félig a dokinő felé volt fordítva, így mindent láttam. Huby még az elején gyorsan tisztázta, hogy kapunk-e képet (nem) és megkérdezte, hogy akkor ő fotózhat-e. Természtesen megengedték, sőt a hölgy mondta, hogy igyekszik majd valamilyen jó képet kimerevíteni és akkor lefényképezheti a telefonnal. Kicsit kuncogtam magamban, majd hangosan is, amikor megláttam a dokinő arcát, amint megpillantotta Huby kezében a canon 5D-t (tükörreflexes profi gép) markolattal és egy közepes zoomobjektívvel, ami akkora, hogy ha Huby a szeméhez emeli, nem látszik a feje. Így utólag már tudom, hogy jó döntés volt a gépet bevinni, mert lett kb. 15 szuper képünk, ha meg adnak papírképet akkor lett volna egy. Eddig tartott a móka része, mert aztán jöttek a komoly dolgok. Nagyon furcsa volt, mondhatni sokkoló, hogy láttam a gyerekünket. Egyszerűen képtelen volt összerakni az agyam, hogy a monitoron az a kis ember formájú monokróm dolog az a mi gyerekünk, aki az én hasamban van benne, csak most épp egy ügyes kütyünek köszönhetően látjuk is. A következő döbbenet akkor jött, amikor a kis porontyunk úgy döntött a fenekét mutatja nekünk, és a két lábát, és a két lába között: TE JÓ ÉG MI AZ? Ezt csak magamban gondoltam csendben, mert nem akartam elhinni, hogy a lányomnak van valami a lába között. Hubyba visszatért a remény. Sugárzó arccal kérdezte a szonográfust, hogy mit gondol. Ő azt mondta, hogy a 14. hétig nem mond semmit, de ez a gyerek inkább fiú.

Kb. tíz percig voltunk benn, nagyon pozitív élmény volt, a doktornő kedves volt, és figyelmes, mindent elmondott, megmutatott, még viccelődni is volt kedve. Csak engem kellett volna valakinek összerakni, mert én sokkot kaptam. Pont ugyanazt éreztem mint a két csík láttán. Nem tudom hogyan támolyogtam el a vérvételre, Huby csak vigyorgott és írta az smst a nagyszülőknek, mert én képtelen voltam ilyen összetett feladat végrehajtására. A laborban újabb kellemes meglepetés ért. Újabb kedves hölgy fogadott - itt várni se kellett - és végig folyamatosan beszélt, egyszer csak azt vettem észre, hogy készen vagyunk.

A nap hátralevő részét két gondolat között vergődtem át. Az egyik, hogy most akkor Szaranya vagyok? Mert nem örültem, nem éreztem meghatottságot, ellenben a jajjmostmilesz és énerrenemvagyokfelkészülve hangulatom volt. A másik, hogy most már nincs visszaút és valahogy össze kell vakarnom magam. Az laptopot se kapcsoltam be, a barátaimmal se akartam beszélni. Beültem a kádba és D. Tóth Kriszta Lolával az élet c. könyvét olvastam. Sokat segített (így ismeretlenül is köszönet Krisztának) mert Lola kalandjain nevetgélve visszatért belém az élet és rájöttem, hogy mégiscsak jó lesz az a gyerek. 

Azóta eltelt pár hét, és sokat érett bennem a gyerekem lesz gondolat. Kétszer is ringattam csecsemőt, nagyon helyesek voltak, nem sírtak, sőt szinte jól érezték magukat nálam. Ez is erőt adott, és lelkesedést. Mégiscsak nagyon várom, hogy a sajátomat tartsam a karomban.

Mozgalmas este

Szezámmag ma haverkodni volt. Aztán elaltattuk a havert, este pedig énekeltünk neki.

Rosszkedvűen, nyűgösen indult a napom, nem tudom, miért, de a főzés megint segített rajtam. Mire elkészült a krumplileves, már egész jó kedvem volt. A krumplilevesnél álljunk meg egy pillanatra. Gyerekkorom óta a kedvenc ételem, de csak úgy ahogy a nagymamám főzte. Természetesen eltanultam tőle a receptet, de valahogy sosem sikeredett pont olyanra. Pedig nagyon egyszerű leves, és minimális hozzávalóval készül, de valahogy mégse. Tegnap kaptunk pirospaprikát Monyóéktól és előre szóltak, csak óvatosan vele, mert fog. Ez bizony nem téglapor-mondták. No, igazuk lett. Fél kiskanállal tettem bele és gyönyörű színe lett. És az íze...! Először volt olyan mint a mamáé. Sajnos a gyomrom nem értékelte annyira a pirospaprikát és kicsit égett tőle, de a borsmenta tea segített.
Múlt héten jelentkezett ugyanis egy újabb terhességi tünet: a gyomorégés. Először csak enyhén, aztán miután elkövettem azt a bődületes hibát, hogy pizzát rendeltem (extra paradicsomkarikával) nagyon bedurvult. Hajnali háromig fenn voltam (és Grace Klinikát néztem - repülhetnek a kövek) kínomban már háztartási kekszet rágcsáltam. Nem szeretem a háztartási kekszet. És nem mulasztotta el a gyomorégést sem. Másnap gyors guglizás, kismama barátnők körbekérdezése. A válaszok - mint mindig - vegyesek. Van aki azzal bíztatott, hogy ez a terhesség végéig kitart (na akkor én ezt nem élem túl), volt aki azt mondta, a gyereknek nagy haja lesz (oké de ettől még fáj) és többen tanácsolták a háztartási keksz rágcsálását (jó, de utálom). A megoldást végül Csiribácsitól kaptam (kitől mástól) aki az ebéd mellé borsmenta teát kínált. Megittam és elmúlt a gyomorégés. Azóta is csak ritkán jön elő (pl. paprikás krumplileves evésekor) de a napot borsmentával kezdem és fejezem be. Itt jegyezném meg - mert még lesz róla szó - hogy Csiribácsi asztrológus és ájurvédikus gyógyító, sokat segít.
Szépen elkalandoztam, a mai estéről akartam írni. Meglátogattam az öthónapos Bazsit (az anyukája blogjának linkjét megtaláljátok itt oldalt is, Mindennapok Manóval címen). Hosszú kórházi tartózkodás után jöttek haza Pécsre, jó volt látni őket újra. A szülei az esti jótékonysági buliba készültek (ahol Bazsinak rendeznek gyűjtést) és épp eléggé el voltak havazva, mondhatni állt a bál. A kiscsávó mindezt angyali mosollyal figyelte végig, sőt még arra is volt energiája, hogy Szezámmaggal haverkodjon. Legközelebb, megígérem, lefotózzuk, mert úgysem hiszitek el, de amikor Bazsi apukája a hasamhoz emelte őt, kinyújtotta a kis kezét és a pocakomat simogatta. Peti mondta, hogy igazából cicikre szokott ráindulni Bazsi, de most csak a hasam és benne Szezámmag érdekelte. Aztán látván a káoszt felajánlottam, hogy amíg készülődnek vigyázok kicsit Bazsira. Ő a kanapén feküdt, én mellette ültem és nagyon jót dumáltunk. Megbeszéltük, hogy vajon miért kék a zsiráfja, és lilák a lábai (tényleg miért?) és hogy anya, meg apa most készülődnek a buliba és neki igazából lassan aludnia kéne. Bazsi egy komoly gő-vel majd egy öágő-vel konstatálta az okfejtésemet majd sok-sok nevetgélés után nyafogni kezdett. Kérdeztem az anyukáját, hogy felvegyem-e - gondoltam, megpróbálom elaltatni. Először csak mindenféle saját költeményt dúdoltam neki, majd Niki javaslatára a Lencsilánnyal próbálkoztam. Az ötödik ismétlés után, már egyenletesen szuszogott, majd a Szabadság vándorai és az Elment a vándor című Demjén nóták után határozottan alvásjelenséget mutatott. Mérhetetlenül büszke voltam magamra. És olyan, de olyan jó érzés volt. Meg tudtam volna zabálni a kis alvó szuszogó csomagot. Még öt percig csodáltam aztán elkezdett zsibbadni a jobb karom és kértem Nikit, hogy tegyük le Bazsit az ágyába. Miután ott is tovább szuszmákolt, elégedetten húztam ki magam. Hazaérve elmeséltem Hubynak a nagy altatásomat és rájöttünk, hogy végre Szezámmagnak is énekeltem - mindjárt egy egész kis repertoárt. Aztán mondtam Hubynak, hogy igazán ő is énekelhetne a gyerekének, mondjuk a Bőrönd Ödönt. (Mert épp azt dúdoltam vacsora közben). Végül ketten összeszedtük a szöveget és előadtuk. Nem tudom, hogy ezért most sajnálni kell Szezámmagot, vagy irigyelni, ezt mindenki döntse el maga.

Szezámmag már akkora mint egy narancs. Vagy mégsem?

Sokan teszik fel a kérdést mostanában: Mekkora már Szezámmag? A választ, sajnos magam sem tudom. Ami tuti, hogy 15 hetes, de hogy méretre pontosan mekkora? Egyrészt a magzatok változó ütemben nőnek, másrészt ahány helyen rákeresek a kérdésre, annyiféle választ kapok.

Egyre többször hallom a tanácsot, miszerint ne olvassak internetes fórumokat. Márpedig a dolog elkerülhetetlen, hiszen az időm elég nagy részét számítógép és internet előtt töltöm, már csak a munkám miatt is. Egy fórumhoz ragaszkodom igazából és más helyekre csak akkor látogatok, ha konkrét kérdésem van és Gugli barátunk egy-egy ilyen weboldalra irányít.
Ezek mellett számtalan kismama, pocaklakó, baba-mama, mama-papa (és még a végtelenségig lehetne sorolni) weboldal, blog létezik, csak győzze az ember kiválasztani, hogy melyik igazán megbízható. A 15. hétre eljutottam odáig, hogy ezeket az oldalakat már csak szórakozásból - és nem információ gyűjtés céljából - látogatom, ugyanis, mindenhol mást írnak. A móka kedvéért összegyűjtöttem nektek, hogy mit ír 5 különböző oldal a 15. hétről. Sok átfedés van (haha van amiben azért egyetértenek) így egy-egy információt csak egyszer írok le. Ha valakinek nincs kedve végigolvasni mindet, vastaggal kiemeltem azokat az infókat, amik viszont ELTÉRNEK (méghozzá néhol nem is kicsit!).

Weboldal 1.

Kismama:
A testedben végbemenő hormonális változások láthatóvá válnak. A mellbimbód udvara sötétebbé és nagyobbá válhat. A méh mérete egy grapefruitéval vetekszik.

Baba:
A magzat kb. 12,5 cm. A pici a vizeletét a külvilágba (magzatvízbe) üríti.
A magzatvíz háromóránként megújul.

Weboldal 2.

Mama
Hogy a baba oxigénellátását biztosítani tudja, a szívednek több vért kell pumpálnia, ami ebben az időszakban „még csak” 20% növekedést jelent, de a terhesség folyamán ez a 30-50%-os növekedést is elérheti.
Ekkor már érezhetően nő a pocakod mérete, bár bő ruhával még el tudod rejteni, ha akarod. Ha egy ruha szoros, ne próbáld beleerőltetni magad, inkább kezdj el bő, vagy könnyen táguló ruhákat hordani. Ne aggódj a méreteid miatt, hidd el, egy férfi számára nem sok szebb látvány van, mint terhes párja, aki az ő gyermekét hordja a szíve alatt.

Baba
A pici “kifejleszti” az ujjszopás képességét. Hossza ekkor már 14 cm, súlya több, mint 70 gramm. Megkeményednek a hallócsontocskái és hallja a körülötte lévő hangokat, az anya szívverését (ennek megnyugtató monoton ritmusa olyan mélyen rögzül, hogy tudat alatt egész életében hatással lesznek rá a hasonló ritmusú hangok), bélmozgását és a külvilágból beszűrődő zajokat.
A csontokban egyre több mész rakódik le, de még átlátszóak a bordák is.Emellett, a fogak kezdeményei is kalciumot igényelnek. Az ízlelőbimbói is működnek már és mivel mindennek, amit az anya eszik, egy része a magzatvízbe kerül, így a pici érzi, amit az anya eszik és ennek fontos hatása lesz a későbbi ízlésére is.


Weboldal 3.

Gyermekünk már 13,5 centiméter és 100 gramm. Kezd nőni a haja. Mostantól hallja az anyja szívverését, gyomrának korgását, sőt a kívülről beszűrődő zajokat is. Érdemes mindennap beszélgetni vele, zenét hallgatni, születés után meghálálja, az ismert dallamokra, hangokra könnyebben megnyugszik majd.


Weboldal 4.

Baba
Ülőmagassága 8,6 centiméter, teljes hossza 13-14 centiméter körül lehet. Súlya hozzávetőleg 50-100 gramm. (5-10 dekagramm, párizsiból is kevéske.) A súlya miatt még ebben az időszakban nem kell aggódni, ha nem pontosan annyi, mint a nagy könyvben meg van írva, hiszem napok alatt is rengeteget változik, nő, gyarapszik. Nem mindegy, hogy a 15. hét melyik napján méri az orvos. A mellkasának átmérője 2,7-3 centiméter.
Kezd barátkozni a hangok változásaival. A mama beszéde megnyugtatja, Apa hangja még ismeretlen neki, de lassan hozzászokik, erős zajoktól megijed, összerezzen. Ideje beszerezned amolyan zenélő kütyüt, aminek a dallamához már most elkezdheted hozzászoktatni. Arra a dallamra születése után is emlékezni fog, és segíti majd a megnyugvásban egy-egy zaklatottabb napon.

Mama
Ha mázlista vagy, akkor most már teljesen elmúlt minden émelygés. Most következik a várandósság boldog, felhőtlen időszaka. Ettől a héttől már érezheted a baba mozgását, amiket még könnyen összekeverhetsz a bélmozgásokkal. Tapasztalt anyukák már tudják, hogy mire kell figyelni, az elsőszülők még bizonytalanok. Valahogy úgy lehetne megfogalmazni ezt az egész érzést, mintha buborékon lovagoló pillangó bontogatná szárnyait. Ha nagyon figyelsz, rá fogsz ismerni.
Megfigyelheted azt is, hogy a mocorgások leginkább étkezések után, közben jelentkeznek, s leginkább akkor, amikor az ember a desszertnél jár, és valami édeset eszik. Az oka egyszerű: A baba reagál az anyai vér megemelkedett vércukrára, és/vagy felébresztik a bélmozgások, és/vagy meghallja az emésztéssel járó gyomorkorgást.
A normál nadrágjaid lassan elkezdenek szűknek bizonyulni. Nem ciki egyáltalán, ha már a 15. héten kismamanadrágot kezdünk viselni. Bár, sokan még csak előszedik egy számmal nagyobb nadrágjaikat. Érdemes lassan szétnézni a kismamaruha piacon. Nagyon széles a választék, biztosan mindenki talál ízlésének megfelelőt.
A hasad nem igazán növekedett még meg az eredetihez képest, csak belül a méh nagysága változott meg olyan módon, hogy normál, nem kismamáknak készült nadrág éppen a legrosszabb helyen szűk, és leüléskor sem enged ennyit, amennyire szükség lenne. Nem csoda, hiszen odabent a méhed már grapefruit nagyságúra nőtt.

Weboldal 5.
A magzat méretei: a 15. hétre a baba eléri 13,5 cm-t, súlya pedig a 70 g-ot. Kb. akkora, mint egy narancs. Kinőnek körmei. Fejecskéjén megjelennek az első hajszálak, és kezd nőni a szemöldöke is. Az egész testét finom szőrzet, az ún. lanugo borítja. Arca kezd egyre jobban hasonlítani egy emberi archoz, ahogy a bőr alatti zsírréteg kezd kialakulni.

Szezámmag hallgat ránk

Kosármeccsre készültünk múlt csütörtökön. Bár bizonyára nagyon sokan tudjátok milyen egy női kosármeccs Pécsen, ha valaki mégsem annak elmondanám, hogy hangos. Hangos a közönség, és van egy még hangosabb, még idegesítőbb dolog a duda, ami ha csak pár decibellel halkabb lenne és pár századmásodperccel rövidebb ideig szólna, esküszöm elviselhetőbb lenne. De a duda kegyetlen és bizony elég sokszor megszólal. (Szinte mindent azzal jeleznek). Namármost, a legutóbbi kosrámeccsen Szezámmag nem lelkesedett a zajoktól (vagy épp nagyon lelkes volt). Folyamatos bizsergést és rezonálást éreztem a hasamban.
Most előrelátó szülőként már a kocsiban megbeszéltük vele, hogy nem kell félnie, mert nem egy csatába megyünk, hanem kosármeccsre. Tehát a zaj és a felfokozott hangulat normális, nem kell izgulnia. (Kivéve ha a csapat az utolsó negyedben engedi, hogy az ellenfél 3 pontra megközelítse, de emiatt majd izgul anya).
A meccs első perceiben éreztem a bizsergést, és kértem Hubyt, hogy beszéljen a gyerekkel, és erősítse meg benne mégegyszer, hogy ez csak egy kosármeccs. Kicsit simogatta a hasamat, és megbeszélték a dolgot. Már most látszik, hogy értelmes, okos gyerekünk van, mert aztán már nem ficergett.

13. hét Vásárlás, munka, ünnep

Munkával kezdődött a hét, már vasárnap. Zsuzsit fotóztuk Pesten a Városligetben. Még aznap megjutalmaztam magam a nagy melóért, Zsófival beszabadultunk a H&M-be. Bár megmondom őszintén kicsit csalódott voltam. A kismama részleg, pár polcból és fogasból állt. És a legtöbb dolog már ránézésre hatalmasnak tűnt. Valamiért minden üzletben úgy értelmezik a kismamaságot, hogy az ember azzal a lendülettel szélesedik is (három méretet). Azért nem jöttünk el üres kézzel, mert találtam egy hosszú és ahol kell (fenék, comb) szűk, ahol kell (hasika) bő kismamafarmert. Azóta le se vettem. Valamint két hosszú újjú és szuperhosszú derekú pólót is beszereztem, egy feketét és egy lilát, nagyon jó mind a kettő. A pénztárnál tesztelték a gyorsaságunkat és a kreativításunkat is, ugyanis kiderült, hogy a vásárolt cuccok "csak" 14.700 Ft értékűek és természetesen ezért nem jár a 3000 Ft-os ajándékutalvány, így kellett még találnunk valamit 300 Ft-ért. Persze mögöttünk álltak a sorban, így nem lehetett sokáig nézelődni. Elszaladtunk a bébicuccokhoz és szinte egyszerre mutattunk rá két babazoknira. Huby persze nem olvadt el a lelkesedéstől, de nekünk nagyon tetszett (és az összes nőnek akinek eddig megmutattam).

Kedden, szerdán Siófokon dolgoztunk egy konferencián. Igazából Huby volt a felkért fotós, én csak kisérőnek, és kisegítőnek mentem, no meg a Quimby koncert miatt. Tök jó szállást kaptunk a siófoki Mólóban, fantasztikus kilátással a Balatonra. Egyetlen pici hátránya az volt, hogy a szél keresztülfújt rajta. A zuhanykabinban konkrétan volt egy szellőző nyílás kb. fejmagasságban, amin süvített be az északi vihar. A munkát úgy osztottuk be, hogy én egy terem előtt ültem a laptoppal és amikor végezett egy előadó bementem lefotózni a következőt, Huby meg fejvesztve szaladgált a másik két terem és a többi helyszín között.

Már most tanulok Szezámmagtól. Le kell lassulnom kicsit. Tudatosan igyekszem többet pihenni, próbálok nem pörögni annyira mint korábban. Nem mindig sikerül. De észrevettem, hogy a dolgokat akkor is megcsinálom (és nem feltétlenül lassabban) ha nem kapkodok és ha nem aprózom el magam ötfelé. Legfeljebb nem esik le, nem törik el és nem megyek neki. A hasamat is tudatosan védem, ha egy kicsit nagyobb tömegen kell átmennem, a pocakom elé teszem a kezem. Főleg azóta, hogy múltkor véletlenül belekönyököltek. Az ijedtségnél nem történt nagyobb baj, de jobb az elővigyázatosság.

A kedd esti Quimby koncertre is úgy mentem, hogy meglátjuk hogy bírjuk. Az első pár számot ismertem, így az első sorban táncikáltam végig. Aztán jöttek a pörgősebb nóták, amiket csak úgy lehetett volna élvezni, ha az ember ugrál, vagy pörög (haha pörgős nóta), na ugye annak Szezámmag nem örült volna, és a hangerősséggel is voltak problémáim, így a leghátsó sorba vonultam. Onnan már nem is lehetett annyira élvezni a koncertet úgyhogy inkább (szégyenszemre) felvonultam a szállásra Grace klinikát nézni.

Csütörtökön picit ünnepeltünk Hubyval. Aznap volt négy éve, hogy találkoztunk egy fotózáson. Aki ismeri a sztorit, most ugorjon egy bekezdést. 2006 október 28-án volt Zsófi fotózása. Én akkor fotóztam itthon először modellt, őt akkor fotózták először. Gabi szervezte a dolgot és megkérdezte a kollégáját Hubyt, aki akkor kezdett fotózgatni, hogy van-e kedve eljönni és megnézni, milyen is egy ilyen esemény. És volt kedve. Vesztére. :) Szép fotók születtek, egy barátság Zsófival, és aztán pár hét múlva, egy szép szerelem. Ami azóta is tart.

Tettye 2010 Fotó: Németh Nóra

Utóirat: Csak azok kedvéért aki, az előbb ugrottak egy bejegyzést... :) Szóval azt hiszem ha mi egyszer Zsófit lefotózzuk történik valami. Először megismertem Hubyt, aztán meg összehoztuk Szezámmagot.

Simply the best

Bár tudom, hogy az ultrahang élményekről kellene most posztot írnom, de még mindig ülepszik benem a dolog, lassan dolgozom fel. Gyorsan hozzáteszem, hogy minden rendben volt és nagyon jó élmény, de még fogalmazom magamban a bejegyzést róla.

Addig is, Hubyt szeretném piedesztálra emelni. Ma másfél órát sétáltunk Bíborkáékkal a Mecseken, ami nagyon jól esett, viszont annyira elfáradtam, hogy azóta nem tudok mozogni úgy fáj a farokcsontom. Jó ez túlzás, mert be tudtam rakni a csirkecombot a sütőbe és megcsináltam magamnak a vizet, ki és beszálltam a kádba, de vacsora után csak ültem a széken és néztem ki a fejemből. Huby rámnézett, és csak annyit mondott: Elpakolok, te csak vonszold el magad a kanapéig.

Előzmény: a kádból egyszer kiabáltam neki, hogy hozzon oda valamit, majd a kanapéról többször ugrasztottam fel, hogy kapcsolja be, sózza meg, vegye le. És még nincs vége az estének.

Imádom, ő a legjobb a világon!

Mit fogunk máshogy csinálni?

Ez most még nem lesz egy olvasmányos hosszú bejegyzés, mert épp csak az alapjait szeretném most letenni. Natival kb két éve mondogatjuk, hogy mit NEM fogunk csinálni, ha szülők leszünk. Halvány jelét érzem, hogy nem vagyok benne biztos, hogy mindent be fogunk tartani. Ezért most LEÍROM ezeket, hogy megmaradjanak. Csak olyat írok le, amiről elhangzott köztünk, hogy "rúgjál seggbe (hátba, vágjál pofán, stb.), ha ezt fogom csinálni!

És frissíteni is fogom folyamatosan, amint lesz mivel.

• Nem fogjuk a gyereket azzal nyaggatni, hogy adjál puszit ennek, meg annak. Majd ad, ha akar.
• Játszótéren nem fogunk percenként ráüvölteni, mert szórja a homokot a lapáttal, vagy akármiért sem.
• Nem fogjuk neki azt mondani, hogy vegyél sapkát, mert különben megfázol! A helyes mondat így hangzik: Vegyél sapkát, mert hideg van.
• Nem fogjuk iwiwen, fácsén, blogon(sem) az összevissza pacás ultrahangos képeket mutogatni boldog-boldogtalannak. Senkinek nem mond semmit. És nekünk sem mondana, ha nem láttuk volna azt a pacát ott mocorogni a képernyőn és ezt nem együtt éltük volna át!

folyt köv. folyamatosan!

Csak annyit fűznék hozzá a dologhoz, hogy ettől még nem ítéljük el azokat a szülőket, akik úgy cselekszenek, ahogy mi nem fogunk. Mert a szívük joga, ha ők úgy látják jónak. Mi meg így. Ettől szép a világ.

És az is lehet, hogy egy-két dolgon majd mi fogunk a legjobban röhögni. Utólag. Épp ezért ezeket a dolgokat most komolyan így látjuk-gondoljuk, de nem véssük kőbe, és ha úgy érezzük tévedtünk belátjuk. Vagy mégsem?

A felsorolást hamarosan folytatjuk. (Nati)

A híres kívánósságról

Hát az nem fikció...

A savanyú uborka lerágott csont, bár az is szóba került már, viszont lényegében a kívánósságnak nincsen állandó, jellegzetesnek mondható tárgya; egyszerűen a kívánás a lényeg.

Most már rutinos kispapaként próbálom a következőket betartani: ha együtt megyünk a Spar közelébe Natival, akkor én igyekszem őt bezárni az autóba, és a parkolóban hagyni, vagy ha sikerül kitörnie, akkor szemellenzőt teszek rá, és úgy terelgetem a sorok között, hogy csak a földet lássa. Ha pedig a szemellenzőt otthon felejtem, akkor lehetőleg a kutyakaja és a wc papír-sorok között igyekszem vele lavírozni. Ugyanis ha ez sem sikerül, akkor kész, beindul a kívánás, aminek a tárgya lehet BÁRMI, ami a szeme elé kerül. Nem sorolom, de a diákcsemegétől a konzervkukoricáig, mindenféle húskészítmény (Nati kezdő vega, de a terhesség idejére ezt felfüggesztettük a francba), édességek sőtpláne, MINDEN jöhet. Ha hagyom.

A legszebb pedig a kívánósságban, hogy baromira nem tartós. Illetve tartósnak tartós, de megalapozatlan is tud lenni. Hogy világos legyen, mit akarok, mondani, íme itt a mai este. SMS: hozzak haza 1 paradicsomot, 1 paprikát, banánt, tojást, olívaolajat, kenyeret és egy fél kiló csontos!! csirkemellet. Az egy dolog, hogy majd kiugrott a bőréből, amikor mindezek mellett meglátta a somlóit a konyhapulton, viszont majdnem elsírta magát, hogy nem csontos(!!) a csirkemell, mert hogy az KELL. A csirkepörihez. Amire vágyik már nem tudja, mióta. És hozzá a nokedli. Este lehetőleg nem eszünk szénhidrátot, de most ugye semmi sem úgy van.

Csirkecsont-hiszti elmúlt, jön a liszt-hiszti: beleköltözött a kukac, mert hogy nem sűrűn nyitogatjuk (pláne én nem...). Én nem láttam benne szinte semmit, de mondtam, hogy küldjük át porcukorszórón és majd jó lesz. Hát dehogyis. Még csak fél 8, semmi gond, felöltözök, kiállok a kocsival, megyek lisztért. Megjöttem, nem tudom, nem figyeltem, mennyit sürgött-forgott a konyhában, de 40 perc biztos volt, míg minden elkészült.

És most jön a csattanó: mire mindent sikerült kivitelezni, minden hazakerült és elkészült, addigra Nati nagyjából 5 villányi kaja belapátolása utána így ült az asztalnál:

Ha nem derülne ki a képről, akkor elmondom: jóllakott, kész volt, köszönte szépen, nem kért többet. Kínjában még egy kicsit lapátolgatott, de igazából nem akart már enni.
Evés közben szereztem meg a másik fontos információt: voltaképpen a csirkepöri ahhoz a savanyú káposztával töltött paprikához kellett, amit délután látott valahol és azonnal meg is vette, annyira megkívánta... (kép bal alsó sarka)

Szóval a kívánósság sokban a megszerzésről is szól, miután megvan, már nem annyira érdekes...

Képek

Szépen lassan felkerülnek majd képek. (A 4. hétnél már van egy!) Addig is gyönyörködjetek Bíborkában:

http://nemethnatalia.blogspot.com/2010/10/biborka-6-hetes.html

(És egy kis reklám a másik blogomnak. :) )

Apci Belepofa

Elválaszt minket egy egész fal (most már, hogy elvonultál lefeküdni, pedig jövök én is mindjárt...) és így aztán most itt kérdezem ,hogy a Szezámmag az benne van a Ladóban? Vagy az Akadémia elfogadja? Csak mert ha már éppen eleget agyaltunk rajta, hogy hogy hívják a kiscsajt, akkor ... na közben meg már én is lebeszéltem magam róla, nem mondjuk meg ... :)

Így lett ez a bejegyzés egy teljesen értelmetlen és hasznavehetetlen. De talán teasernek jó lesz. :)

Én is üdvözlök mindenkit és megyek Anyci után, mielőtt komolyabb gond lesz :)

Ja, és még nem mondta Nati ,de marhára lesznek majd képek is ám!

11 és fél hét: Valóságshow a nőgyógyászaton

Előzmény

Kedden voltam a védőnőnél. A látogatás egyetlen igazán hasznos pontja volt a súlymérés, mert itthon nincs mérleg. Korábban sosem foglalkoztam a súlyommal, nem is változott évekig. Most is csak a teherbeesés előtt híztam 4 kilót, de azt sem tudatosan. Szóval kiderült, hogy fél kilót híztam a hat hét alatt. Ez nagyon megnyugtatott, a sok csokitortára, meg egyéb nyalánkságra visszagondolva. Szóval a súlyom 71.5 kiló, megbeszéltük Évivel, hogy csütörtökön találkozunk a szülészeti klinikán. Közben még fel kellett hívnom őket ultrahang időpontot kérni. Nem panaszkodom, mert 5 perc telefonálás-várakozás után sikerült.

No de akkor jöjjön a ma délelőtt:

11. heti orvosivizsgálat

7:55

Elsőre megtalálom a rendelőt, már hatan ülnek a váróban, három apuka is. Köszönök, még mindenki félálomban. Én is mert eltelik pár perc mire megtalálom az ajtót a felirattal, ahol megtalálom kis városunk nevét. Megnyugszom, tényleg jó helyen vagyok. Pár perc múlva kijön Évi a védőnő, elkéri a kiskönyvet és mondja, hogy nem az a doki lesz, aki szokott, mert operál. Puff, elfog a kétségbeesés, egy pici porszemnek érzem magam, amit beszippantott az egészségügy hatalmas gépezete. Napok óta erre vártam, hogy végre meglátom ezt a dokit, és eldöntöm, hogy őt válasszam-e. Egy kicsit még lógatom az orrom, aztán próbálom elfoglani magam. Két újságot is hoztam, ám később kiderül mégsem voltam teljesen előrelátó.

8:20

Mégis meglátom az orvost akit választani szeretnék, igaz kb. fél percig nézhetem, addig amíg a rendelőből kilép, átvág a várón, majd gyönyörködhetek az ajtót elhagyó hátában. Végülis ezt akartam nem?

8:30

Megérkezik Brigi, aki már a váróban közli: őt vagy a szülőszobára viszik vagy hazamegy. Hamarosan az egész váró megtudja, ő éjjel görcsölt és egyébként mára van kiírva, de egy másik orvos szerint csak a következő hó elejére. Kijön a védőnője, megméri a vérnyomását a folyosón, majd közli vele, hogy magas és így ne szüljön, előbb feküdjön be és tetesse rendbe a vérnyomását. Briginek ez nem tetszik, kiabál, hogy ő nem ér rá feküdni, neki főzni kell az urára meg a két gyerekre otthon. A védőnő próbál erélyes lenni és rászól, hogy le van szarva mit akar, ha a gyerek élete van kockán, majd hangosan ecseteli, hogy a minap is meghalt egy baba - aztán talán észbekap, hol is meséli mindezt - és gyorsan hozzáteszi, majdnem meghalt.

Tök mindegy, a hangulat már a tetőfokán.

8:55

1 óra alatt hárman mentek be, átlag kb. 8 percig voltak benn. A maradék időben nem tudom, mit csináltak.

9:04

Gyorsan megszámolom, még mindig nyolcan vagyunk a váróban. Az egyik apuka kukorékolással próbálja szórakoztatni magát, anya lecsissegi

9:08

Piros felsős védőnő kijön Brigihez, a vizeletéről és a súlyáról beszélgetnek. Nincs benn mérleg, illetve kettő is van, de rossz. - Otthon méri magát? - Dehogy, minek, hogy kiakadjon mérleg?

9:10

Behívják Gabit. Most már tuti, hogy nem érkezési sorrend van, inkább pocaknagysági. Ha ez így van, az utolsó leszek.

9:17

Gabi kijön, kukorékolós neje bemegy. Elkezdek nagyon éhes lenni. Elfelejtettem legalább egy almát eltenni, gondolkodom valami vészmegoldáson, de ha elhagyom a terepet, tutira épp be akarnak hívni, ha meg felhívok valakit, hogy hozzon életmentő csomagot, tutira végzek, mire ideér.

9:45

Kijön a védőnőm, kedves, megértő mondja, hogy sajnálja, hogy ennyit kell várnom (akkor rajtam kívül már csak egy kismama vár és Brigi). Megnyugtatom, hogy felkészültem.

9:55

Pontosan két óra ücsörgés után behívnak. A rendelő tágas, bal oldalon vizsgálószék és öltözőfülke (ennek a funkcióját sosem értettem pontosan...:) jobb oldalán asztalok, rajtam kívül benn van a saját védőnőm, még két másik (pirosfelsős is), egy gyakornok és egy másik kismama. Az orvos az asztala mögött ül, felpillant, de a nevét nem tudom meg, mert nem mutatkozik be. Ő tudja az enyémet, mert ott van a papíron. A védőnőmmel beszélget rólam. Évi megkérdezi, hogy meg akar-e vizsgálni. Doki közli, hogy őt úgy tanították, hogy a kismamát meg kell vizsgálni, így megvizsgál. Oké, mondom én erre készültem. Fülkében levetkőzök, zokniban elcsoszogok a vizsgálóig. Közben a rendelőben megy a zsizsegés, velem csak a doki és a pirosfelsős foglalkozik. Szerencsére nem vagyok szégyenlős, így nem izgat a tömegjelenet, de arra gondolok, hogy nem túl meghitt ez az egész. Persze tudom, ennek nem erről kell szólnia, de nagyon futószalag-érzése van az embernek. Doki kb. 1 perc alatt végez a vizsgálattal, pirosfelsős védőnő ott van végig, bátorítólag a karomra teszi a kezét, majd segít felülni. Ez igazán jólesik tőle, és kellemesen csalódok benne, pláne a folyosói jelenetek után. Méhem rendben, öltözhetek. A doki még megkérdezi, hogy óhaj, sóhaj, panasz van-e (szó szerint így) majd mondom, hogy köszönöm nincs (és ha lenne, se hat ember előtt beszélném meg, köszönöm) majd elköszönünk.

10:00

Végeztem, kijövök a rendelőből. Már csak Brigi ül ott, végülis ráér, szülni fog...

Sokféle gondolat kavarog a fejemben, kettős érzésem van. Egyrészt mindenki normális volt és kedves, de mint emberrel, nem nagyon foglalkoztak velem. Egy voltam a sok kismamából, akit a doki elé vitt a futószalag. Szerencsére jól vagyok és nincs panaszom, és épp kétségeim sincsenek, de ha lennének se szívesen osztottam volna meg azzal az orvossal, annyi ember előtt.

Végképp eldőlt bennem, hogy magándokihoz fogok járni, de hogy kihez azt még nem tudom pontosan.