2021. július 11., vasárnap

Ördögikör

Életem első tíz kilóméterét egyhuzamban a Palkonyai dülőfutáson tettem meg, ezért úgy gondoltam, hogy a villányi Ördögi kör már nem sok meglepetést fog okozni. Az egész verseny szélsőséges volt: a terep, az időjárás, a teljesítményem, de összességében csodás élménnyel gazdagodtam.

Napok óta tartó hőség végét jósolták péntekre, így amikor Zsófival elindultunk Villányba, sötét eget láttunk magunk előtt. Nagyon örültünk, de kicsit tartottunk a jégtől és a villámoktól. Mire leértünk teljesen befelhősödött, még viccelődtünk is ezen, hogy mit fogunk csinálni ha megkapjuk az égi áldást. Mindketten izgultunk kicsit, sőt én nagyon. Felvettük a rajtszámot, Kata vezetésével bemelegítettünk és már álltunk is a rajthoz.


Úgy dobogott a szívem, hogy alig bírtam elindulni. Anett pulzuskontrollja járt a fejemben, meg hogy nem szabad gyorsan kezdeni. Úgy éreztem totál merev vagyok, és erővel fogom vissza magam. Nagyon hamar szólt a telefon, hogy 1 km, meg is lepődtem, meg az időn is utólag (6.31 - mi van ha nem fogom vissza magam?). Aztán persze szépen belassultam, mert elkezdett emelkedni a pálya. Amíg bírtam kocogtam, de aztán felfelé csak a séta ment. Azon a nagyon kevés sík részen ami volt futottam. 3.5 km körül felértem egy dombra és olyan gyönyörű látvány tárult elém, hogy lelassítottam gyönyörködni. Aztán a fák mögül kiérve elém tárult egy völgy majd egy újabb domb a távolban, és rajta a felfelé kaptató előttem futók. Na ott akkor hangosan káromkodtam egyet. 5.5 km-nél volt az első - és egyetlen - frissítő. Víz és fröccs, maradtam az előbbinél. Mindjárt két pohárral kértem, az egyiket magamba, a másikat magamra öntöttem. Elkövetve azt a hibát, hogy a cipőmre is jutott, erre legközelebb nagyon fogok figyelni, mert a vizes cipő nem kényelmes. Még egy kis domb, még egy kanyar, egy hatalmas lejtő és az aljában a meglepetés: fel kellett “futni” egy olyan meredeken ami még sétálva is nehéz volt felfele és persze lefele is. Itt szerintem senki sem futott, én a túlélésre hajtottam, főleg a lejtőn.





Fotók: Csuka László Innen aztán már könnyű menetnek ígérkezett a verseny, 4 km, viszonylag sík, inkább lejtős terep - lefelé a szar is gurul ugye. Na jó azért 8.5-nél úgy éreztem, hogy én akkor most megállok. Nem is tudom mi vitt előre, totál magányban futottam, előttem is mögöttem is messze voltak a többiek. Úgy számoltam, hogy még ezer méter lehet hátra (nem pont 10 km volt a kiírásban, hanem kicsit több), amikor egy utcára kanyarodtam ahol már szurkolók is voltak. Ez hatalmas erőt adott, aztán már kiabálták is hogy itt a cél mindjárt és hallottam a szpíkert, aki már a nevem mondta.Én csak azt néztem, hogy bakker hol a cél? Ja egy balkanyar még visszavan! Besprinteltem, és már a kezembe is nyomtak egy üveg rosé-t, meg egy ásványvizet. Megcsináltam!!! Bár többször dörgött az ég és villámlott is, egy csepp sem esett. A befutó után talán egy icipicit szemerkélt, vagy valaminek a széléből kaptunk, mert láttunk szivárványt. Röviden összefoglalva, a szélsőségek versenye volt. Vagy nagyon felfele, vagy nagyon lefele kellett futni, csak az utolsó pár kilóméter volt sík. Végig lógott a vihar lába, villámok, mennydörgés kísérték az utam. Voltak nehéz pillanatok, de összességében csodálatos futás volt, gyönyörű tájjal, a beérkezés után katarzissal, zsíroskennyérrel és higított roséfröccsel.