Vámpírok és bürökrácia

Este nyolc órakor a kanapén fekszem egy nagy pohár almalével, ölemben a laptop. Ha bármi kell, Huby hozza. Erre vágytam egész nap. Iszonyat stresszes napom volt (egy nem túl békés 3 nap után) ilyet nem szabad többet csinálnom, azt már tudom. Mondjuk nem mindenről én tehettem...

Hajnali háromkor arra ébredtem, hogy a szembe süt a hold. A tetőabalkon nézett be pofátlanul, és nem hagyott aludni. Hiába húztam le a redőnyt, hiába fordultam balra, jobbra, hanyatt, csak nyögtem és nyafogtam. Most a Huby magához húz és szorosan átölel módszer sem vált be, hajnali fél hatig csak szenvedtem. Kimentem pisilni, megállapítottam, hogy nemsokára reggel van és ez a gondolat valahogy megnyugtatott. Visszabújtam az ágyba, és a következő emlékem az, hogy a nyolcra beállított telefont egy órával későbbre időzítem. És akkor sem esett jól felkelni. Így indult a nap. Szétfolyt a tükörtojás, morzsálódott a kenyér, és olyan semmihezsincskedvem hangulatom volt. Hülye vagyok, hogy nem rángattam ki magam belőle, mert az egész napom ilyen lett.
Az első utam Villányba vezetett. Szerdán telefonált ugyanis egy kedves hölgy az okmányirodából, hogy esetleg átvehetném a jogsim, ami két hónapja ott vár készen... Hú tényleg, el is felejtettem. Ez az egész Villányban-csináltatom-a-jogsim téma onnan jött, hogy Mislenyhez aránylag közel van és állítólag, ott gyorsabb az ügyintézés. Kiderült, hogy csak a várólista rövidebb és nem postázzák ki a kész okmányt (lehet, hogy Pécsen se, ezt nem tudom). Tehát adtam egy pofont a kakinak.
Villány után siettem a Szülészeti Klinikára vérvételre. Előtte telefonon megtudakoltam, hogy kettőig mehetek. Mondjuk már amikor hívtam őket sejtenem kellett volna, hogy megszállta a kórházat valami gonosz szellem. Kb. tíz percig folyamatosan foglaltak voltak. Nincs ott telefonközpont? Az egész naaaaaaaagy klinikán egy vonal van? Mentségükre szóljon, hogy amikor felvették, kettő perc alatt mindent elintéztek, válaszoltak a kérdésemre, és a 18. heti ultrahangra is kaptam időpontot.
12.15-re értem a klinikára. Az ottani parkolási viszonyok egy külön posztot megérnének, majd egyszer írok arról is. A vérvételi szobában egy ember várt, illetve pont akkor hívták be, amikor odaértem. Diadalittas mosollyal ültem le, és gondolatban vállon veregettem magamat, hogy milyen okosan tettem, hogy nem délelőtt kilencre jöttem. Ha-ha, nem is sejtettem mekkorát tévedtem.
Behívnak, adom a papíromat - amit előző nap a nőgyógyásztól kaptam - a hölgy megnézni, majd kedvesen közli (a vérvételes nőcik mind kedvesek eddigi tapasztalataim alapján, persze lehet, hogy éjjel meg vámpírokká változnak...) hogy ez neki nem jó, menjek fel a terhesambulanciára ezzel a papírral és ott majd kapok egy másikat, amivel majd menjek vissza. Aha, oké nem gond, persze.
Elhaladtam a szokásos dohányzó kismamák mellett (ezt a látványt sosem fogom megszokni) be az épületbe. A váróban ketten voltak. Hosszú percekig semmi nem történt, és éreztem, hogy kezdek ideges lenni. Aztán kijött egy páciens a rendelőből, majd öt perc múlva még egy. Néha egy doki is szaladgált ki-be, velem nem nagyon foglalkozott senki. Sehova nem volt kiírva semmi. Ezt utálom egyébként nagyon, amikor ott áll az ember tehetetlenül, kopogni nem mer (mert tuti leharapják a fejét) csak áll és vár. Kábé húsz perc telt el, amikor behívtak egy párt (akik közben jöttek). Újabb öt perc múlva kijöttek. Aztán megint eltelt valamennyi idő, de én itt már kifejezetten a sírás szélén álltam (lett volna dolgom ugyanis). Egyszercsak kijött egy szőke hölgy, körbekérdezte az addig érkezetteket, hogy ki miért ül ott, az én papíromra csak fintorgott. Majd közölte, hogy most itt XY tanárúr rendelése van és jöjjek vissza kettő előtt. Mert a tanár úr amúgy sincs benn, de majd ha vége lesz a rendelésnek akkor megírja nekem a papírt. Az első sokktól csak tátogni és pislogni tudtam, a nő biztos látta rajtam, hogy nem tetszik az ötlet, miszerint egy óra múlva menjek vissza, így felajánlotta, hogy akkor fél kettő körül, de nem tud biztosat mondani. Addigra már annyira felhúztam magam és sajnos akkora nyuszi vagyok, hogy mondtam neki, hogy hát jó akkor majd visszajövök. Haragszom magamra, mert most már pontosan tudom, hogy mit kellett volna mondanom neki: kedvesen közölhettem volna vele, hogy kettőkor én már dolgozom és legyen olyan kedves megírni most a papírt. (Amúgy most már nagyon érdekelne milyen papírról van szó, mit tud többet az orvosi beutalónál...)
Miután totál nem értettem ezt az egész rendszert, visszamentem a jófej vámpírnénihez - aki továbbra is egyedül üldögélt ott arra várva, hogy vért vehessen - és kértem, hogy magyarázza már el, hogy hogy működnek itt a dolgok. Amikor mondtam, hogy kismama vagyok látszott rajta, hogy sajnál és segítene, de sajnos nem tehet róla, ő csak az ambulanciás papírommal vehet vért. Én eddig azt hittem tűvel, de mindig tanul az ember. Azt javasolta, hogy hétfőn menjek vissza (reggel 7-re!), mert mire lejár XY tanárúr rendelése és bejutok a papírért, addigra ő már bezár. Szóval hétfőn új kör. Most majd kicsit erőszakosabb leszek az tuti.

A nap többi része már sétagaloppként telt (hála Gábornak a t-mobilnál, aki mindig segítőkész és hamar végeztünk a befizetéssel), apró bosszúság volt, hogy a három órára megbeszélt csajszi nem jött el a fotózásra. De akkor már nem is bántam, mert a sok idegeskedéstől fájt a hasam és nem esett jól se ülni, se állni. 

Még le kellett fotóznia Tvrtkot Hubynak, aztán boltba mentünk és mire hazaértünk, már csak a vízzel teli kádban ülés gondolata tartotta bennem a lelket.

Huby aranyos volt, fürdés után olajozta hasamat és a köldökömön át beszélt Szezámmagnak. (mert ott van a mikrofon, ha nem tudnátok). Mondta neki, hogy szia dagi, majd helyesbített, hogy ja nem te, hanem Anyád. Azaz én. Mert már nő a hasam és már mindenki látja rajtam, hogy mi a helyzet.