Sokkoló Ultrahang

Szerettem volna ismét, egy humoros karikatúrát írni, akárcsak az első nőgyógyászati látogatásról, ehelyett inkább egy vallomást olvashattok. Megmondom őszintén jópár napnak (sőt hétnek) kellett eltelnie mire rászántam magam, hogy leírjam az első ultrahang élményemet.

Nagyon vártam már a 12 hetes ultrahangot, számoltam vissza a napokat. Több okból kifolyólag is izgultam. Egyrészt, mert végre lesz egy szemmel látható bizonyíték arra, hogy terhes vagyok, másrészt olyan sok rosszat meséltek az ultrahangos dokikról, hogy azért is szurkolnom kellett, hogy kedves és normális orvost fogjak ki.

Reggel már úgy ébredtem, hogy pozitív gondolatokat küldtem az ismeretlen szonográfus felé, mintegy megalapozva a dolog sikerességét. 11.50-kor már a váróban ültünk (délre volt időpontom), kb. 4-en voltak előttünk. Huby ismét formában volt, szerintem a múltkori kukorékolós kispapán is túltett, ugyanis mindenkit félhangosan kritizált. Az ő cinikus-humoros stílusában. Csak egy picit égtem. A közvetlenül mellettünk ülő kismama meg alig bírta visszatartani a röhögést. Nem tudtuk sokáig szórakoztatni a várótermet, mert kb. húsz perccel érkezésünk után behívtak. Sötét szoba, egy asszisztens és egy szonográfus nő. Kedvesen köszöntek, megmutatták hova kell feküdni, mit kell csinálni (pólót felhúzni). A monitor félig felém, félig a dokinő felé volt fordítva, így mindent láttam. Huby még az elején gyorsan tisztázta, hogy kapunk-e képet (nem) és megkérdezte, hogy akkor ő fotózhat-e. Természtesen megengedték, sőt a hölgy mondta, hogy igyekszik majd valamilyen jó képet kimerevíteni és akkor lefényképezheti a telefonnal. Kicsit kuncogtam magamban, majd hangosan is, amikor megláttam a dokinő arcát, amint megpillantotta Huby kezében a canon 5D-t (tükörreflexes profi gép) markolattal és egy közepes zoomobjektívvel, ami akkora, hogy ha Huby a szeméhez emeli, nem látszik a feje. Így utólag már tudom, hogy jó döntés volt a gépet bevinni, mert lett kb. 15 szuper képünk, ha meg adnak papírképet akkor lett volna egy. Eddig tartott a móka része, mert aztán jöttek a komoly dolgok. Nagyon furcsa volt, mondhatni sokkoló, hogy láttam a gyerekünket. Egyszerűen képtelen volt összerakni az agyam, hogy a monitoron az a kis ember formájú monokróm dolog az a mi gyerekünk, aki az én hasamban van benne, csak most épp egy ügyes kütyünek köszönhetően látjuk is. A következő döbbenet akkor jött, amikor a kis porontyunk úgy döntött a fenekét mutatja nekünk, és a két lábát, és a két lába között: TE JÓ ÉG MI AZ? Ezt csak magamban gondoltam csendben, mert nem akartam elhinni, hogy a lányomnak van valami a lába között. Hubyba visszatért a remény. Sugárzó arccal kérdezte a szonográfust, hogy mit gondol. Ő azt mondta, hogy a 14. hétig nem mond semmit, de ez a gyerek inkább fiú.

Kb. tíz percig voltunk benn, nagyon pozitív élmény volt, a doktornő kedves volt, és figyelmes, mindent elmondott, megmutatott, még viccelődni is volt kedve. Csak engem kellett volna valakinek összerakni, mert én sokkot kaptam. Pont ugyanazt éreztem mint a két csík láttán. Nem tudom hogyan támolyogtam el a vérvételre, Huby csak vigyorgott és írta az smst a nagyszülőknek, mert én képtelen voltam ilyen összetett feladat végrehajtására. A laborban újabb kellemes meglepetés ért. Újabb kedves hölgy fogadott - itt várni se kellett - és végig folyamatosan beszélt, egyszer csak azt vettem észre, hogy készen vagyunk.

A nap hátralevő részét két gondolat között vergődtem át. Az egyik, hogy most akkor Szaranya vagyok? Mert nem örültem, nem éreztem meghatottságot, ellenben a jajjmostmilesz és énerrenemvagyokfelkészülve hangulatom volt. A másik, hogy most már nincs visszaút és valahogy össze kell vakarnom magam. Az laptopot se kapcsoltam be, a barátaimmal se akartam beszélni. Beültem a kádba és D. Tóth Kriszta Lolával az élet c. könyvét olvastam. Sokat segített (így ismeretlenül is köszönet Krisztának) mert Lola kalandjain nevetgélve visszatért belém az élet és rájöttem, hogy mégiscsak jó lesz az a gyerek. 

Azóta eltelt pár hét, és sokat érett bennem a gyerekem lesz gondolat. Kétszer is ringattam csecsemőt, nagyon helyesek voltak, nem sírtak, sőt szinte jól érezték magukat nálam. Ez is erőt adott, és lelkesedést. Mégiscsak nagyon várom, hogy a sajátomat tartsam a karomban.