Zenehallgatás

Tegnap a zeneterápiáról láttam egy műsort a tévében. Azon kivételes alkalmak egyike volt, hogy bekapcsoltam. Szóval annyira megfogott, hogy gondoltam jó anyaként bevezetem végre a fiúkat a klasszikus zene világába. Hogy miért-miért nem, Beethovennel kezdtem. Ötödik szimfónia. Kb. egy perc után közölték, hogy félelmetes. Na jó akkor valami könnyebb. Orff: Carmina Burana - Oh Fortuna. Na ez már tetszett. Aztán persze elkalandoztunk, és Zente most egy japán fúvószenekart néz a youtube-on ahogy az Operaház Fantomját játsszák.

Update
Zente elaludt a nagy művelődés közben.

Nyaralós hétköznapok

Régen írtam, mert az "unalmas" nyaralós hétköznapokat éltük, és túlzás lenne azt állítani, hogy nem történt semmi, de három nap eseményeit bőven meg tudom írni egy bejegyzésben. Sőt egy mondatban is. Na de annál azért bőbeszédűbb vagyok.
Az időjárás továbbra is szuper, ami elég relatív. Mert nekünk szuper, a napsütés, a felhős ég és a szemerkélő eső is. Nincs hőség, de meleg van. A tenger lehűlt de engem ez sem zavar, a többiek meg amúgy is elég ritkán jöttek bele, Zente eddig egyszer se. Csak térdig. Meglepően tapasztalom, hogy ezen nem is bosszankodtam még. És nem is fogok. Ennek ellenére jól érzi magát, továbbra is imád kavicsokat dobálni, rákokat figyelni, szaladgálni, Oranginát inni, vagy Zorrósat játszani egy törölközővel a nyakában. Szezi már bátrabb, többször bejött velem, sőt tegnap a búvárszemüveget is felvette, de egy perc után kijött mert fázott. Nem csodálom, nekem se esett jól a szél, meg ahogy a hullámok a fülembe csaptak. Huby erre csak annyit mondott, hogy mélyebbre kell merülni, de ott még hidegebb a víz. Szóval nincsenek hatalmas pancsolások, de annál több rákászás, hal lesés, és kavics vadászat. Huby és Szezi egyik délelőtt kismedencét épített kövekből, ott egy fél fokkal talán langyosabb a víz. Tegnap Gradacban a szomszéd kisvárosban vacsoráztunk és nagyon finomat ettünk. Már napok óta szemeztem a tonhal steakkel, kértünk és a pincér javasolta, hogy kicsit drágábban de igazi dalmát tonhalat hoz nekünk. Meggyőzött minket és nem bántuk meg. A fiúk csevapot ettek meg fagyit, de a felénél közölték, hogy nem kérik, nagyon édes. És igazuk volt. A fagyi az én nagy szívfájdalmam. Régen (15 éve kb.) nagyon finom fagyikat lehetett Horvátországban kapni, de sajnos az utóbbi időben ide is begyűrűzött az egyen fagyi, a carte D'or, a Ledo és hasonló márkák műanyag ízű, túlédes, túlvizes nemtudom miből készülő termékei. Jó persze mi a pécsi Trüffelhez vagyunk szokva, de ez amit itt kaptunk tegnap kritikán aluli volt. Még holnap Makarskának adok egy esélyt, de ha ott se kapunk finomat akkor a dalmát fagyi mondjon le! Ha evett valaki finom fagyit valahol, akkor szóljon!

4. nap Dubrovnik, kávé, hiszti

Ha az első pár óra ottlét után megkérdezitek milyen Dubrovnik gyerekkel, azt mondom szívás. Nagyon nagy szívás. Aztán miután találtunk egy helyet ahol volt kávé és fagyi, kicsit lehiggadtunk, és lejjebb adtuk az igényeinket egy egész jó kis kiruccanás kerekedett a dubrovniki túrából.

A nap kisütött kedd reggelre, de hűvösnek tűnt a levegő. Próbáltam utánanézni a várható időjárásnak, de nagyon eltérő előrejelzéseket találtam. Abban az összes megegyezett viszont, hogy 25-26 foknál nem lesz több ma, ezért úgy döntöttünk, hogy kirándulni megyünk. Mindketten régóta szerettünk volna újra eljutni Dubrovnikba, így naivan arra gondoltunk, hogy jó kis kiruccanás lesz. Próbáltam kicsit utánaolvasni a neten, hogy milyen gyerekeknek is izgalmas dolgok vannak. A kabinos felvonó (amit egyébként siklótól a libegőn át mindenfélének tituláltak, de valójában kabinos felvonó) a várfal mind vonzó volt egészen addig, míg a belépő árát meg nem tudtuk: Mindkét helyre 120 Kuna/fő, és 50 a gyerek jegy (4 éves kortól). Még ezt is benyeltük volna, hiszen nyaralunk, de valahogy odaérve inkább a csavargást, bóklászást választottuk. Csak előbb idegrohamot kaptunk. Szépen sorban. Huby kezdte, amikor meglátta, hogy óránként 40 kuna a parkolás. Ráadásul nehéz is parkolót találni. Végül sikerült, ráadásul úgy, hogy egy helyi ember privát parkolóját foglaltuk el, és Huby felére lealkudta az árát. Kétszáz helyett száz kunáért maradhattunk ott egész nap. Igaz azt ígértük, hogy csak 3 órát leszünk. (Kicsit több lett.) A felvonó közelében találtuk ezt a helyet, a fiúk rollerrel és bringával indultak a fiúk a város fele, mi meg battyogtunk utánuk. Mivel már mindenki éhes volt, egy pékségben választottak a fiúk maguknak bagettet és fánkot, én két üzlettel odébb egy szendvicsezőben találtam magunknak hamburgert és melegszendót. Ezeknek még elég elfogadható ára volt, később jöttek csak a brutál dolgok. Jóllakottan indultunk le az óvárosba, nem is emlékeztem már erre, hogy szűk utcán, lépcsőkön lehet lejutni. Nagyon hangulatos volt. A fiúknak is tetszett. Aztán leértünk és bevallom nagyon meglepődtem a tömeg láttán. Tudtam, hogy Dubrovnik népszerű hely és az útikalauz is említette, hogy zsúfolt. Oké nyáron. De most szeptember van. Hát ez senkit nem zavart. Engem ők annál jobban. Meg az, hogy a fiúk őrületes sebességgel lavíroztak az emberek között a bringával meg a rollerrel. Folyamatosan kiabáltam utánuk, hogy lassan, óvatosan. Mindezt persze azért is, hogy lássák van a két zsiványnak anyja és próbál mindent megtenni azért, hogy ne okozzanak balesetet. Végül csak Szezi ujjára lépett rá egy hölgy, de arról sem tehetett igazából senki. Már egy ideje sétáltunk, amikor eszünkbe jutott, hogy ihatnánk egy kávét. Na itt kezdődött a második kiborulás. Mert kiderült, hogy nagyon kevés készpénzünk van, a fiúk ennének egy fagyit, így olyan helyet próbáltunk keresni, ahol van fagyi, kávé és lehet kártyával fizetni. Felejtős. Ahol volt kávé, és lehetett kártyával fizetni, ott egyrészt nem volt fagyi, másrészt a kávé annyira drága volt, hogy nyaralás ide, nyaralás oda, fájt volna érte a szívem. Konkrétan 30 kuna volt egy bjlea kava (latte vagyis tejeskávé), ami amúgy 10-12. Ahol fagyi volt, ott nem volt kávé, ha mégis akkor kártyát nem fogadtak el. A fiúk a fagyiért sírtak, én kávéért, Huby készpénzért. Ez így leírva elég mókás, de mi akkor totál kiborultunk, főleg én. És már fogalmaztam magamban a blogbejegyzést miszerint, Dubrovnik drága, sznob, tömeg van és gyerekekkel hatalmas öngól. El is indultunk hazafelé, nagy dérrel-durral, amikor egy mellékutcában találtam egy kávézót. Ahol volt fagyi és normális áron adták a kávét. Kártyával nem lehetett fizetni persze, de azt mondtam, hogy oké elég volt, üljünk le higgadjunk le. Ez annyira jól sikerült, hogy egész jókedvünk kerekedett. A fiúk rájöttek, hogy az utca köve annyira csúszós, hogy seggen lehet csúszni rajta. A kávé finom volt és találtam még száz kunát a pénztárcámban eldugva. Na itt felröhögtünk Hubyval. Az egész dráma tök felesleges volt. Innentől lazultunk és sétáltunk még kicsit. Találtunk egy teret galambokkal, meg sok emberrel, de már ez sem zavart. Se a szemerkélő eső. Ettünk még két nagy adag sültkrumplit (elfogadták a kártyát) aztán elindultunk a kocsihoz. Végül a várfalat és a felvonót is kihagytuk, talán majd ha nagyobbak lesznek a fiúk. Bár csak nektek bevallom, hogy látva a magasságokat én egyiket se erőltettem. Nem tudom melyiken jött volna elő jobban a tériszonyom. Hazafelé még egy szivárványban és egy csodás naplementében is gyönyörködhettünk. A fiúk kb. öt perc alatt elaludtak a kocsiban, nekem se kellett sok hogy kidőljek.
Dubrovnik röviden összefoglalva gyönyörű, de még szeptemberben is rengetegen vannak és nagyon drága az óváros. Lehet találni persze kis utcákban olcsóbb helyeket, illetve nagyon sok kis pizzázó, szendvicsező van, ahol azért a mezei turista is talál magának harapnivalót. Gyerekkel csak akkor érdemes nekiindulni, ha nagyon lazák vagyunk és nincsenek elvárásaink, valamint van nálunk elég készpénz. Esetleg termoszban kávé.

2-3. nap A tenger és az ő gyümölcsei

Viszonylag eseménytelen két napon vagyunk túl. Mégsem volt nagyon erőm írni, így most két napot olvashattok egyben. A vasárnap főleg strandolással telt. A reggelt a teraszon indítottuk, ahogy írtam is legutóbb, tíz körül értünk le a partra. Rögtön kávéval és Oranginával indítottunk a törzshelyünkön. Megállapítottam, hogy míg két éve csak Szezi kortyolt egyet-egyet az Oranginámból, tavaly ebbe Zente is beszállt, idén kettőt kell venni és én kortyolok belőle egy-egyet. Ez a pénztárcánk tartalmának sem tesz jót, mert egy üveg Orangináért 15 kunát kérnek, ami kb. rablás, főleg, hogy két deci az egész. De hát egyszer nyaralunk egy évben ugye. A víz lehűlt kicsit, talán a nagy hullámzás miatt, de Szezi azért többször bejött velem. Zente maradt a kavicsdobálásnál. Bár egyszer próbáltam bevinni magammal, olyan hevesen tiltakozott, minden játék és bohóckodás ellenére, hogy inkább elengedtem a dolgot. Majd bejön ha akar. Nagyon erősen sütött a nap, így dél körül felmentünk a szállásra, ebédeltünk és Hubyval kidőltünk. A fiúk egy darabig próbálkoztak ébren tartani minket, aztán feladták, Zente befeküdt mellém és elaludt, Szezi meg elszórakoztatta magát. Rajzolt, pakolt, autózott. Nagyfiú már.
Délután újra lementünk a partra, Szezi már búvárkodott is kicsit, persze csak a sekély pár centis vízben. Zente továbbra is csak nézte a vizet, dobálta a kavicsokat, meg házat épített a csigáknak. Aztán eljött velem boltba, vettünk tejet az esti palacsintázáshoz.
A mai nap borúsan indult, és egyre csak romlott a helyzet, bár a nap többször próbálkozott előbújni, győztek a felhők és délutánra az eső is eleredt. Szinte az egész napot Gradacban töltöttük. Kávéztunk, majd vettünk két lepke/hal hálót a fiúknak, és azzal elszórakoztatták magukat sokáig. Előtte roller és futóbringa versenyt is rendeztek. Aztán ebédeltünk, Szezi nagyon szerette volna megkóstolni a rákot, a polipot és a kagylót, így Huby tenger gyümölcsei spagettit rendelt. Szezi nagyon csalódott volt. Egyrészt nem ízlett neki egyik tengeri herkentyű sem, másrészt ő azt képzelte, hogy a polipot meg a rákot majd egyben tálalják neki. Ettől függetlenül nagyon örültem annak, hogy legalább megkóstolta mindet, mert annyira finnyás mint én voltam kiskoromban (4-5 féle ételt eszik meg jóízűen). Én semmit nem kóstoltam volna meg ezekből ennyi idősen, sőt még most felnőttként sem. Zentének minden ízlett, ő igazi kis ínyenc. Itthon még játszottunk, rajzoltunk, olvastunk kicsit, aztán a fiúk elvonultak Verdákat nézni. A terv az volt, hogy nem lesz tévézés egész nyaralás alatt, de rossz idő miatt most kivételt tettünk ezzel az egy mesével. Reménykedünk, hogy holnap szebb idő lesz.

1. nap Mélypont és megnyugvás Jablanica - Mostar - Metkovic - Podaca

Gyönyörű látványra ébredtünk. A nap már felkelt, de elbújt a felhők mögött, a fénye viszont látszott már. Na jó nem próbálom meg leírni, inkább mutatok képet:

A fiúk is vidáman ébredtek reggel hétkor, és mi is egészen kipihentük magunkat Hubyval. Egy darabig gyönyörködtünk a panorámában, aztán Zentével lementünk megnézni a vizet. Meglepően kellemes volt. Közben Huby is felébredt és mentünk reggelizni. Fantasztikus volt, a tó partján a reggeli napsütésben házikenyeret, omlettet, kecskesajtot enni. A fiúk kaptak kakaót, nagyjából ez elég is volt nekik, aztán mentek rosszalkodni. A háziak kedvesek voltak, először Zentének adtak egy játék repülőt, aztán amikor látták, hogy ebből veszekedés van, Szezi kapott egy kis legót. Ezzel egy darabig elvoltak, Hubyval élvezhettük még egy kicsit a reggelit. A kávé igazi bosnyák kávé volt, zaccal az alján, amikor fel akartam keverni a cukrot, jött a zacc is vele. Erre bizonyára van egy trükk amit még nem tudok, várom az ötleteket. Közben Hubyval úgy döntöttünk, hogy még Jablanicán maradunk délelőtt, ott ebédelünk és aztán indulunk tovább. Fürdőruhába bújtunk és a fiúkkal lementünk a vízhez. Nekem nem kellett sok és már úsztam, Szezit biztatni kellett, Zente nyavajgott, Huby ruhában ücsörgött. Szezi hatalmas drámát adott elő, egyik percben még nevetgélt, mert látott halakat, a következőben sikonyált mert elesett. Aztán megint röhögött, mert lett bátorsága szemüvegben lemerülni és a víz alatt is megnézni a halakat, majd újra sírt, mert megcsúszott egy sziklán. Bevallom nehéz volt követni, de próbáltam nem felhúzni magam rajta. Azt is nehéz volt. A halak nem voltak elég jó fejek, nem úsztak bele Szezi kezébe. Hiába próbáltuk kis morzsákkal etetni őket, később a fiúk nyállal - nem tudom milyen megfontolásból. Ebéd előtt még napoztunk, játszottunk. Szokásos finnyákolás ment a kajánál, madár mennyiséget ettek a fiúk, egy kis halat csipegettek, kevés krumplit. Persze az almalé az lecsúszott mind. Elbúcsúztunk a háziaktól és elindultunk Podaca irányába.

Előtte átbeszéltük az utat Hubyval, igazából sehol sem kellett lekanyarodni, így nem volt túl bonyolult. A bosnyák nagyáruház is az út mentén volt ahol vásárolni készültünk. A fiúk elaludtak így Huby a kocsiban maradt velük és a cuccokkal. Azért találtuk ki, hogy Boszniában vásárolunk, mert úgy emlékeztünk tavalyról, hogy minden sokkal olcsóbb. Igen ám, csak nem nagyon volt összehasonlítási alapom, és a bosnyák márkákat sem ismertem, így nem sok mindent vettem. Egy-két csokis keksz, egy tengerparti játék, tonhal, víz, gyümölcslé került a kosárba. Hamar indultunk tovább, és a határig meg sem álltunk. Szerencsére most nem állt akkora sor Metkovicnál mint amekkora szokott, talán a szombat délután miatt, vagy a szeptember lehetett az oka. Azért kicsit várnunk kellett, pedig csak három kocsi volt előttünk. Legközelebb - és visszafelé - a másik határon fogunk menni. Metkovicban a Lidl-ben befejeztem a bevásárlást és eljutottam a mélypontra. Bevallom szeretek külföldön helyi boltokban vásárolni, de itthon is Lidlbe járok, így most kényelmes - és főleg gyors -  volt a már ismert termékek között válogatni. A fiúk így is kiborítottak. Valószínű a fáradtság lehetett az oka, meg az, hogy már lassan két napja csak autóztunk, de egyszerűen levegőnek néztek. Futottak körbe-körbe a polcok körül, levették a papucsaikat, Zentéét el is hagyták. Fekete volt a talpuk, és a földön fetrengve visítoztak. Ők szuperül érezték magukat. Egy darabig nem is foglalkoztam velük, de amikor kész voltam a vásárlással és mentem volna fizetni, szerettem volna begyűjteni őket. Ők meg bujkáltak előlem, és röhögtek amikor sikerült elszaladni tőlem. Zente papucsát végül megtalálta egy apuka, de nem túl szépen nézett rám amikor visszahozta. A könnyes szemeim se hatották meg, se a pénztárost, aki lecsissegte a fiúkat. Szóval teljesen megsemmisülve mentünk ki a Lidlből, Huby mit sem sejtve kávézott egy szomszédos hotel teraszán. Legalább neki jó volt. Aztán három percen belül még kétszer összeveszett mindenki, mindenkivel, azzal próbáltam nyugtatni magunkat, hogy hamarosan megérkezünk. Két percre megálltunk még gyümölcsöt venni, és próbáltam a táj szépségére felhívni a figyelmet. Bár már nagyon sokszor láttam, mindig lenyűgöz a Neretva deltája, ahogy a tengerbe ömlik. Aztán elkanyarodik az út, be a hegyek mögé, meredek sziklák mentén, alattunk egy tó türkizzöld színű vízzel. És egyszer csak újra kibújunk a hegyek öleléséből, és ott van a napsütötte Adria, kéken, szürkén, ezüstösen szikrázik. Én ilyenkor már minden bajom elfelejtem. Kit érdekel, hogy megint lehúzta Zente az ablakot? Kit izgat, hogy Szezi épp a sátáni kacaját gyakorolja? Itt vagyunk újra a tengernél. Tanjaék házánál parkolunk. Itt szálltunk meg tavaly és tavalyelőtt, de most új helyünk lesz, közelebb a parthoz, közelebb a kocsmához. A kocsmának a kávé és az Orangina miatt van jelentősége, meg mert ott nem sziklás már a part, hanem apró kavicsos, kellemesebb ott a fürdés.
Tanja épp kenyeret dagaszt, amíg ki tud jönni, addig a férfiakkal váltunk pár szót. Szezi és Zente azonnal talál két kisautót és angyal üzemmódba kapcsolva játszanak. Mi Hubyval csak állunk és próbálunk nem elájulni. Tanja apukája közli, hogy megvenné a gyerekeket, mi meg egyszerre vágjuk rá, hogy tessék, itt vannak ingyen. Végre nevetünk. Lemenőben van már a nap mire kipakolunk és a partra jutunk, de a víz annyira kellemes, hogy bele kell menni. Végre tényleg mindenki lenyugszik. Én úszkálok, Szezi az új pótkocsis traktorral szállítja a kavicsot, Zente pedig miután ötször rászóltam, pár méterrel odébb vonul és ott dobál kavicsokat és köveket a tengerbe. Este még pizzázunk, átrendezzük az egyik szobát, a fiúk nagyon hamar elalszanak. Mi Hubyval még a csillagokat kémleljük, ha már olyan szuper teraszunk van, hogy majdnem az egész eget belátni.
Este nincs is kedvem blogot írni, most reggel írok. Nagyon inspiráló környezetben. Előttem a tenger meg a fiúk, teljese békében fekszenek a nyugágyban és pattogatott kukoricát eszegetnek. Huby a vécén ül és szerintem Angrybirdözik. Mindenki boldog.

Utaznak a Szezámmagok - 0. nap Pécs-Tuzla-Sarajeveo-Jablanica

Lassan el kell fogadnom a tényt, hogy mi nem tudunk csak úgy simán, egyszerűen elutazni. Lehet unalmas lenne az élet, ha így történne, de ma azért tudtam volna kicsit unatkozni. Bár egy szavunk sem lehet, a gyerekek szuperül bírták az utat. Csak Huby meg én nem voltunk a topon. Ott kezdődött, hogy kétszer egymás után elnéztük a Sarajevó táblát. Mentségünkre szóljon, hogy mindkét tábla kicsi volt, főleg egy ekkora városhoz képest, úgy is mondhatnám méltatlanul kicsi. Így aztán észre sem vettük. Csak amikor már késő volt. Egyszer még vissza tudtunk fordulni, a másodiknál bevallom én hibáztam. Azt vártam, hogy Sarajevót már Horvátországban szépen rendesen kitáblázzák, nem csak egy pici sárga nyíllal. Na jó, a lényeg az, hogy egy olyan úton mentünk, amin még sosem, és az autópálya egy részét is elkerültük. Röviden, tömören, Hubyt idézve "geci sokáig tartott az út". Azt már korábban kitaláltuk, hogy nem rögtön a tengerre megyünk, mert képtelenek vagyunk hajnalban elindulni. Ma a 9 órás tervezett indulásból fél 12 lett. Ez csak 2.5 óra csúszás. Szóval ennyire már ismertem magunkat, így a tenger fele beiktattunk egy megállót. Innen írok most, a Jablanica tó (vagy más néven víztározó) partjáról, egy kis panzió még kisebb szobájából, aminél már csak a fürdőszoba és a mosdókagyló kisebb. Annyira pici, hogy komoly kihívás volt fogmosás után beletalálni. Amikor ezt Hubynak meséltem, először azt hitte viccelek, aztán kipróbálta és röhögve mondta, hogy igazam volt.
Szóval fél 12-kor elindultunk Pécsről. Mentünk kb. 20 kilómétert, amikor Zente közölte, hogy kakilnia kell. Időzítés nagymestere mint tudjuk (nem tudom kitől örökölte). Ha már így alakult akkor Szezi is beszállt a buliba. Így tehát az első megálló elég hamar volt. A következő viszont már csak Boszniában, az ominózus Sarajevó felé el nem kanyarodás után, Tuzla közelében. Totál naivan kértem két cappuccino-t, és két Oranginát. Utóbbival nem is volt gond, viszont kávé helyett valami kakaó ízű láthatóan porból készült izét kaptunk. Huby kiakadt - jogosan - mert már órák óta egy jó kávéra vágyott. Végül visszavitte a sajátját és megbeszélte a pincérrel, hogy ő igazi kávét szeretne. A fiúknak közben futóversenyt hirdettem, legalább tízszer körbefutották a kijelölt pályát, aztán még rollereztek, futóbringáztak is kicsit. A következő két órában átlag ötvennel haladtunk és meghallgattunk ötven Bogyó és Babóca hangoskönyvet. Amúgy nagyon cuki és Pogány Judit fantasztikusan meséli, de egy idő után kicsit untuk. A fiúkat viszont nagyon jól lekötötte. Közben még egy utazós bingót is játszottunk. (Nem saját ötlet, mielőtt azt gondolnátok, hogy szuperanyu vagyok). Zente elég hamar feladta, pedig Huby segített neki, mi Szezivel sokáig lestük az állatokat, traktorokat, benzinkutat, repülőt, hegyet, tavat, szélmalmot és egyéb jelenségeket. A tábla innen letölthető, de ha legközelebb utazunk akkor az adott ország jellegzetességeire fogom módosítani, mert Boszniában nagyon kevés a szélmalom, és egy db. piros pickup-ot se láttunk. Az exit sign-al is gondban voltunk, mert kb. 40 km-t mentünk autópályán. Volt viszont sok alagút, meg elhagyott gyárépület és üresen álló félig kész, vagy félig lerombolt ház.
Sötétedett már mire Jablanica közelébe értünk. Nem volt pontos címem a panzióhoz, illetve ami volt, azt se a GPS se a google maps nem látta. Szerencsére a booking.com térképe viszont igen, így miután hamar rájöttünk, hogy csak úgy nem fogunk rátalálni, megálltunk egy benzinkútnál, ahol volt wifi és rákerestünk, hogy hova is kell mennünk pontosan. Huby és Szezi majdnem meglincselt amikor kiderült, hogy vissza kell fordulnunk és visszafele menni kb. tíz kilómétert. Szezi aztán elaludt (Zente már rég durmolt) Huby meg lehiggadt. Még átmentünk egy horrorfilmbe illő hídon (katonai pontonhíd az 1900-as évek közepéről) amin csak egy autó fér el, és nincs se lámpa se semmi, aki előbbb oda ér az megy. Félelmetes hangja van, és rájöttünk, hogy nem csak akkor hangos amikor mi átmegyünk rajta, hanem akkor is ha másik autós közlekedik, tehát minden átkeléskor zajos az egész tópart. A szállásadók kedvesek voltak, állítólag nem erkélyes szobát foglaltam (csak tóra nézőt) de azért megkaptuk ugyanannyiért a teraszt. A fiúk még nyöszörögtek picit aztán hamar elaludtak. Mi felfedeztük a fürdőszobát és megittunk egy kólát a teraszon. Vacsora helyett. Mert arra már nem volt erőnk, hogy utánajárjunk.

Anya ne menj el!

Szezi nem szereti ha egész napra vagy neadjisten két napra elmegyek itthonról. Oké, persze melyik gyerek szeretné, de ő kifejezetten nehezen viseli a dolgot. Ma este mondtam neki, hogy holnap két napra el megyek Pestre. Eléggé kiakadt, és közölte, hogy márpedig ő velem jön. Sőt egész éjjel el sem ereszt - bele is kapaszkodott gyorsan a trikómba. Majd elmondta, hogy reggel korán felkel és felöltözik.
- Felveszem a bugyimat, a zoknimat, a gatyámat, a pólómat, aztán csinálok magamnak egy piritóst, megeszem, aztán felveszem a cipőmet és lent várlak a ház előtt.
- És mit csinálsz amíg én Pesten a tanfolyamon vagyok?
- Nézlek.
- Nem lesz kicsit unalmas?
- Nem. És amúgy meg az összes babatanfolyamot le fogom rombolni, hogy soha többet ne menj Pestre tanfolyamra.
Zente eközben csendesen lapítva szopizott, az ő terveiről még nincsenek információk.

Biológia óra

Napok, sőt hetek óta küzdök Szezivel, sehogy sem tudom megértetni vele, hogy nem szabad Zente hátán ugrálni. Ma reggel egy újabb ilyen akciója közben beugrott, hogy összekötöm a kioktatást az oktatással. Zente még úgyis pizsamában volt, és épp ideje lett volna átöltözni. Szóltam nekik, hogy figyeljenek kicsit. Zentét levetkőztettem és kértem hogy álljon elénk háttal.
- Nézd Szezi ez itt a gerinc. Végighúztam Zente hátán a kezem. - Húzd végig te is, érzed?
- Igen
- Én isz, én isz! - kiáltott Zente
Megnéztük mindenki gerincét. Elmagyaráztam Szezinek, hogy a gerincoszlop csigolyákból áll, közben mutattam a kezemmel, hogy középen egy lyuk van, és ott van az agyunk folytatása. Azért fontos vigyázni rá, mert ha megsérül akkor nem tud Zente mozogni többé. Ezt elég hamar megértette Szezi és elkezdtünk a csontokról beszélgetni. Mindenki mutathatott csontot, elmeséltem, hogy a fülünkben is van csont. Röhögtek amikor kérdeztem, hogy a kukijukban van-e csont. Aztán Szezi kérdezte, hogy mi az a borda. Megint Zentét vettem elő szemléltető eszköznek, megmutattam, hogy a borda körülöleli Zente tüdejét és szívét, mert arra nagyon kell vigyázni.
- Miért - kérdezte Szezi.
- Mert nagyon fontos szervek - mondtam. - Tudod miért kell a tüdő?
- Hogy kapjunk levegőt - mondta Szezi.
- És a szív mit csinál?
- Dobog!
- Futok egy két kört a lakásban, akkor még gyorsabban dobog majd.
Meghallgattuk mindenki szívét.
Aztán még csontokat rajzoltunk.
Jó móka volt. Hogy Szezi ugrál-e még Zente hátán, azt nem tudom. Majd elmesélem.

Cseresznyézés

Azt hiszem sokszor az akadályozott meg a blogírásban, hogy oké van egy jó sztorim, de nincs hozzá képem, akkor minek erőltessem. Tipikus fotós gondolkodás. A múltkori kakaós bejegyzés után jöttem rá, hogy mi lenne ha megfordítanám a dolgot. Ha akarok írni valamiről, akkor előbb csinálok egy kis fotósorozatot a témáról és képekhez írok szöveget. Meglátjuk beválik-e.

Évről évre várjuk a tavaszt. Erre számtalan okunk van, az egyik például az, hogy mehessünk Feribácsiékhoz. Ők már egy fogalom nálunk és Eszteréknél, meg ahogy látom több kisgyerekes ismerősnél. Margit néni és Feri bácsi egy nagyon helyes idős pár Nagykozárban és hatalmas gyönyörű kertjük van. Mellesleg epret árulnak, de ez számunkra tényleg csak egy járulékos jó dolog. Mert az epren kívül vannak cseresznyefák, Bogyó a kutya, hinta és persze maga Feri bácsi és Margit néni. Ők is szeretik ha megjelenünk náluk és egy kis (na jó az én gyerekeim eléggé nagy) színt viszünk az életükbe. Bár a kertet elnézve azért unatkozni tuti nem szoktak. Szóval a májusban amikor érik az eper, akkor hetente többször a délutáni program az, hogy kimegyünk Nagykozárba és bevetjük magunkat a kertbe. Tegnap a hátsó cseresznyefát támadtuk meg, Margit néni viccesen megjegyezte, hogy akár a földön fekve is lehetne cseresznyét enni, mert az ágak olyan alacsonyan voltak. Persze Szezi azonnal a létrára akart mászni, hiába voltak az orra előtt a szebbnél szebb szemek. Zente pedig hű követőjeként ment utána. Először aggodalmaskodtam, de amikor egyszer arra lettem figyelmes, hogy már mindketten a létra tetején állnak és totál nyugalomban tömik magukat cseresznyével, elengedtem a dolgot. Persze Feri bácsi óvó szeme is rajtuk volt, így én nyugodtan fotózhattam. Hazaindulás előtt még egyet hintáztak a fiúk, de a cseresznye evést közben se hagyták abba.