Egy hét Szezivel - ÖSSZEFOGLALÓ

Szezi egy hetes. Hihetetlenül gyorsan eltelt ez hét nap, szinte most volt, hogy a mellkasomra tették magzatmázasan. Rengteg dolog felgyülemlett bennem, amit szeretnék leírni és megosztani veletek, ezért próbálok valamiféle rendszert követni: témák szerint fogok beszámolni az elmúlt egy hét eseményeiről.

ETETÉS 

A szoptatást egész terhesség alatt nagyon vártam. Sokszor álmodtam is vele. És pontosan úgy is történik minden ahogy egy-egy éjjel láttam: egy gyönyörű hajasbabát tartok a karomban és mindenhol folyik a tej, a mellemen, a száján, a másik mellemből. Szóval kaja van bőven, és Szezi is egyre ügyesebb.

Már a szülőszobában mellre tehettem, amikor visszahozták a vizsgálatokról, és már ott is szuperul szívta a cicit, bár egy picit nehezen kapott rá. Az első napok kicsit kínlódva teltek. Volt, hogy tíz-tizenöt perc is eltelt mire sikerült úgy bekapnia a mellbimbómat, hogy ne fájjon és, hogy helyesen tartsa a szájában. Ennek ellenére picit kisebesedtek, de nem volt vészes a dolog, a jóslatok alapján rosszabbra számítottam. A csecsemős nővérek azt javasolták, hogy igény szerint etessem, egy-egy szoptatáskor mindkét mellre tegyem rá, de maximum húsz percig. Egy kicsit zavart, hogy tápszert kellett Szezinek adni, mert a nagy súlya miatt féltek, nehogy leessen a vércukra. Szerencsére a szoptatást ez nem befolyásolta, több okból sem. Egyrészt üvegpohárból kapta, másrészt, a csecsemős nővérek annyira elfoglaltak voltak, hogy egyszerűen elfelejtették kihozni a tápszert neki. Én meg nem mentem érte... Örültem, hogy nem hozzák. Így is kapott vagy négy adagot, és egyszer majdnem cumiból, mert az egyik nagyonokos nővér meg akarta nekem magyarázni, hogy a cumiból ivás jobban hasonlít a szoptatáshoz mint a pohárból ivás. Pechjére ennek már korábban utána olvastam és tudtam, hogy nincs igaza, így kedvesen de határozottan kértem, hogy NE ADJON CUMIT a gyereknek. Többször előjön majd amúgy, hogy mekkora káosz van a nővérek között. Totál ellentmondanak néha egymásnak. Az egyik szerint valami fekete, a másik szerint ugyanaz a dolog fehér. Szegény elsőgyerekes, ha nem műveli ki magát totál megzavarodhat. Még én is néha csak kapkodtam a fejem, de igyekeztem az ösztöneimre hallgatni.

No de ott tartottam, hogy az első napok a rácuppanás tanulással teltek. Hol könnyebben, hol nehezebben ment a dolog. Aztán Szezi szerda reggelre kicsit besárgult így cukros vizet írtak neki elő. Azt is kihozták (cumiban) de szerencsére kutya se ellenőrizte, hogy adok-e neki. (Sőt a csütörtök reggeli - korábban megyeis - nővér, egy cinkos mosoly kíséretében mondta, hogy jól tettem, hogy eldugtam az üveget az ágy sarkába, legalább nem tűnik fel senkinek, hogy nem adtam oda a gyereknek, a tartalmát.) Inkább szoptattam amennyit csak tudtam.és a mérések alapján is szépen evett Szez, így az egyik nővérrel megbeszéltem, hogy leállhatunk a tápszer adagolással. Akkor már éreztem, hogy kezd bedurrani a mellem és csak a szerencsémnek köszönhetem, hogy a tejbelövellés nem viselt meg túlzottan. Szerda reggel kértem az aktuális csecsmős nővért (aki épp a kedves és okosabb fajtából való volt), hogy segítsen egy kicsit a szoptatással. Mondta, hogy jó segít, de most nem ér rá, és majd később visszajön, de az nem mostanában lesz. (Azóta nem jött vissza). A délelőtti gyerekgyógyász viziten azonban egy máshova beosztott nővér felfigyelt arra, hogy kínlódunk Szezivel. Nem sikerült bekapnia a mellbimbómat, akárhogy próbálkoztunk. Odajött és mondta, hogy hát nem csoda, mert kőkemény a mellem, miért nem masszírozom. Mert senki nem mondta. És miért nem fejek kicsit le belőle, hogy könnyebben bekapja mellbimbót? Mert senki nem mondta. No, akkor majd ő segít. Visszajött vizit után, hozott egy kézi mellszívót és megmutatta, hogy masszírozzak, sőt segített is. Jó hogy ő csinálta, mert én nem tudtam volna ilyen kegyetlen lenni magammal. Nagyon fájt, de tudtam hogy nemes célért megy a kínzás és még poénkodtam is, hogy úgy kell csinálni, mintha kenyeret gyúrnánk? Erre egy szobatársam megkérdezte, hogy pék vagyok? Mondtam, hogy nem de szeretek tésztát gyúrni. Szóval a szerda éjjel masszírozással és fejéssel telt, minden egyes etetés előtt, utána pedig hidegvizes borogatást tettem a cickókra. Így éltük túl a híres-neves fájdalmas tejbelövellést. Azóta egyre több és több termelődik, folyik mindenhol, mára beálltunk a három óránkénti evésre. Szezi is nagyon ügyesen belejött a szopásba, most már csak egy-két perc kell neki, hogy ráharapjon és aztán mehet a móka. Kb. tíz-tizenöt perc alatt végez, és szerencsére nem nassol, amikor jóllakott elégedetten nyög egyet majd lecuppan a töltőállomásról. Azt a fejet, azt az elégedett arcot, amit ilyenkor látok, azt nem lehet szavakba önteni.

ALVÁS
No ezzel a dologgal már vannak problémáink. Illetve igazából nincsnek, mert Szezi szépen alszik. Azt hiszem rossz taktikát követtem eddig, mert napközben többször is evés után tettem tisztába, és hiába próbáltam aztán az első ásítás után elaltatni, egyszerűen nem sikerült. Akkor jött a keserves sírás, általában a következő etetés időpontjáig, amikorra már úgy beájult, hogy kaja után böfizett és már tettem is az ágyába.

No de ma úgy döntöttem, hogy leszarom mit ír a könyv (Suttogó), beszéltem Lottival és ő is azt mondta, hogy kicsit korán akartam nevelni azt a gyereket és kövessem csak a megérzéseimet.
Szóval mától az eszik, alszik, tisztába tesz, nézelődik, eszik ritmust követjük. Eddig bejött, kopp-kopp. Ma először kivittem a teraszra is, ott is hatalmasat aludt, jól bebugyolálva. Ja igen, minden elalvás előtt bebugyoláljuk, hogy a kis keze kalimpálásával ne ébressze fel magát, de általában mire felébred mindkét kezét elővarázsolja a kis Hudini. Igaz nem szorosan tekerjük körbe, és nem is ragasztjuk le a takaró szélét.

SÍRÁS
Szezi aránylag nyugodt baba. Igyekszünk lesni minden kívánságát, így aztán nem nagyon van oka sírni. Akkor tud nagyon elkeseredni, ha elfárad és nem sikerül elaludnia. No akkor jól behergeli magát és üvölt keservesen. Olyankor nem tudunk vele mit csinálni. Eddig minden nap volt minimum egy ilyen másfél óránk. Van hogy jól bírom, van hogy kevésbé. Huby szerint nagyon mókás, hogy egy ilyen kis ember milyen komolyan bele tudja élni magát abba, hogy őneki milyen rossz. Vannak trükkök, amik segítenek ideiglenesen lecsitítani: ilyen például az OHM mantra, a susogás, vagy az éneklés, és a zene. Vannak kedvencei is, de nagyjából bármilyen muzsikát meghallva elfelejti a világrengető problémáját és tátott szájja figyel. Aztán megunja ezt is és sír tovább. Vagy a következő evésig, vagy amíg mégiscsak be nem alszik valamelyikünk hasán.

ÖLTÖZKÖDÉS-PELENKÁZÁS 

No ezeket utálja Szezi. Szinte az összes ilyen ceremóniát végigbőgi, pedig igyekszem nagyon gyors lenni. Kb.a második pelenkázás során már a fülébe pisilt, én meg kétségbe esve kiálltottam fel, hogy jajj hogy lehetek ennyire béna. A szobatársaim kórusban válaszoltak: nem te vagy béna. A fiúk így szokták. Azóta próbálok figyelni a pisilésre, de mindig meg tud lepni. Már kétszer is fürdés után a törölközőbe bugyolálva pisilt. A kakilás a másik poén. Az első pelenkázás során kb. hat törlőkendőt használtam el (állítólag ez nem is rossz arány) igaz az még a magzatszurok volt, ami nagyon ragadt és úgy kellett levakarnom a kis valagáról. Szóval szeret Szezi a teljesen friss pelusba belekakilni, mert úgy gondolja, hogy az jó móka. Én meg legalább gyakorolom a pelenkázást. Ami szerintem egész jól megy, meglepődtem magamon is. Az öltöztetés se okoz gondot, ettől is tartottam picit, hogy majd merem-e megfogni, emelni, húzni-vonni. Szerencsére Szezi elég stramm kiscsávó így kicsit bátrabb vagyok. A ruhaméretek elég viccesek. Body-ból rá tudok adni akár egy nagyobb típusú 50-est is, ám rugdalózóból csak a 62-es jó (TESCO számozás), mert Szezkának nagyon hosszú a lába.

FÜRDÉS
Ebben a témában nem tudok túl nagyot alkotni. Szezi egyelőre nem szeret fürdeni. Lehet, hogy mindig rosszkor próbáltuk a vízzel összehaverkodtatni, de mindig sírás lett a vége. Igyekszünk ezért csak gyorsan mosakodni (nem mintha túl koszos lenne) és nem áztatni a kis popsiját a vízben. Közben a pancsoló kislányt énekeljük. Lehet hogy ezt nem kéne?

BABYBLUES?!
Ránézek a gyerekre - bőgök, eszembe jut a szülés - bőgök, eszembe jut a gyerek - bőgök. Szerencsére egy-egy ilyen szeánsz nem tart sokáig, ha Huby a közelben van, pillanatok alatt megnevettet. Vagy sír velem együtt. Mert bizony ez is előfordul. 

Igazából nem is tudom megmagyarázni miért kell sírnom. Mert ez nem szomorúság, és nem aggodalom. Egyszerűen meghatottság. Ha ránézek az emléklapra, amit Huby kapott mert benn volt a szülésnél, egyszerűen ömlenek a könnyeim. Már el is dugtam, mert fogynak a zsebkendők.
Szóval tudom, hogy ez most természetes és figyelmeztettek is, hogy ha a terhesség alatt sírós voltam, akkor szülés után ez még csak rosszabb lesz. Ám ezek valahogy másmilyen sírások. A terhesség alatt sokszor azért sírtam, mert félelmeim és aggodalmaim voltak. Most inkább csak úgy sírok, mert boldog vagyok. Mert van egy gyönyörű gyerekem, akit imádok.

APA
Huby a világ legjobb apukája. Már akkor tudtam, hogy az lesz, amikor még csak pár hónapja jártunk, és annyira örülök, hogy igazam lett. A szülést nem bírtam volna ki nélküle, és az első pillanattól kezdve ahogy a kezébe fogta látszik, hogy imádja a fiát. (Jó mondjuk Szezit elég nehéz nem imádni.) 

Sokat segít, hősiesen nyugtat és altat, sokszor nem is tudom honnan veszi azt a sok türelmet, ami egy ordító Szezihez kell. A pelenkázás és az öltöztetés még nem az erőssége, de tutira bele fog jönni. A fürdetésnél nélkülözhetetlen, és persze fotózni is ő tudja legjobban Szezit. Anyát is sokszor kell vígasztalni, és abban is jeleskedik. Közben meg dolgozik, mert valakinek azt is kell és lesi minden kívánságunk, sőt tegnap olyat talát mondani, hogy magam is meglepődtem: Tök jó ez a gyerek dolog, csinálhattuk volna már korábban is.
KÖSZÖNJÜK APA!


ROKONOK
Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem anyukámnak és a párjának, a rengeteg segítséget. Illetve apunak a sok finomságot, amit főz, meg hogy bármit intéz, ha kérem.
Amikor a szülés előtt kérdezték, hogy lesz-e segítségem, magamban azt gondoltam, hogy hát persze, itt lesz Huby. Miért kéne még valaki? Hát kell. Mert az élet nem állt meg (sajnos, bár néha picit lelassulhatna) Hubynak dolgozni kell, és még ha szabadúszó is (sőt talán pont ezért) akkor is vannak határidők és megrendelők. Szóval anyukámék bevásárolnak, főznek, és ha Huby hosszabb ideig nincs itthon átjönnek és már csak az ittlétük megnyugtató. Sokat nevetünk és bíztatnak, próbálják eloszlatni a kétségeimet, megbeszéljük az aggodalmaimat.


Még pár sor zárásként. Sokan mondták, hogy szülővé válni az egyik legcsodálatosabb dolog a világon. Hát basszus igazuk volt. És abban is, hogy ezt nem lehet se leírni, se elmondani. Ezt át kell élni, mert addig nem lehet megérteni. Többször írtam aggódva, hogy mi lesz majd, fogom-e tudni szeretni a fiamat. Hát basszus nem szeretem, hanem imádom. Mondogatom is Hubynak, hogy két szerelmem van. Meg azt is elmondom naponta kábé hússzora, hogy: olyan szép, és hogy annyira szeretem, és hogy annyira boldog vagyok, meg hogy milye szuper gyereket csináltunk. Tudom, hogy iszonyat nyálas meg csöpögős amit írok, de akkor is így van. Mindenkinek azt tudom csak javasolni, hogy CSINÁLJON GYEREKET mert szuper. És nem kell foglalkozni, a "vége az életeteknek", az "ezentúl minden meg fog változni" és a "most aludj, mert ha gyereked lesz nem fogsz" kezdetű nótákkal. Lehet, hogy van bennük igazság, de ki nem szarja le. Már elnézést. Szezi a legcsodálatosabb dolog, ami eddig történt velem-velünk, és fantasztikus, hogy Huby az apukája.