Nincs a világon jobb mint a cici

Szezi tegnap volt öt hetes. Még mindig szépen eszik, még mindig nem nagyon szeret aludni, a sírás mellett más hangokat is kiad, tartja a fejét és még mindig imádjuk. Hubyval lassan kezdünk igazi zombikká válni, de megéri, mert ha csak ránézünk a kis tejszagú hurkagombócra azonnal mosolyra húzódik a szánk.


Mielőtt bővebben kifejteném az elmúlt hét eseményeit szeretném nektek megköszönni a sok biztató üzenetet, emailt, telefont. Talán egy picit borúsra sikeredett a legutóbbi bejegyzés és szerettem volna már rég egy újabbat írni, csak több akadályba is ütköztem. Sajnos a laptop még mindig önálló életet él és néha minden előzetes figyelmeztetés nélkül kikapcsol és aztán se kép se hang. Olyankor pár napig várunk aztán újra megpróbáljuk bekapcsolni és lőn csoda, működik. Meg aztán amióta igény szerint szoptatom Szezit, egy picit kevesebb szabadidőm van. Mert amikor enni kér, vagy cicire vágyik - akár csak megnyugvásból is - én bizony adok neki. Biztos vannak akik szerint ez nem helyes, én most így érzem jónak. Vannak ám előnyei is a dolognak. Először is szinte alig fáj Szezi hasa. Aztán sokkal nyugodtabb vagyok, nem idegeskedek azon, hogy basszus még csak 1 óra 45 perce evett most mit csináljak még 15 percig? Szóval mindkettőnknek jó ez így, és úgy gondolom én most azért vagyok neki, hogy minden kívánságát teljesítsem. És nincsenek nagy vágyai, csak hogy kapjon enni, tegyem tisztába és ha a közelségemre vágyik vegyem magamhoz. Sokat segít ebben a hordozókendő is, bár nagyon várom már, hogy a hátamra is köthessem Szezit, mert így előre kötve, maximum főzni tudok vele. És az időhiány miatt néha még az is macerás. A kosz szerencsére (illetve dehogyis) megvár, azért az ÁNTSZ-t még nem kell kihívni, rendet rakni meg igyekszem minden reggel, ha Szezi épp elalszik vagy az apjára tudom bízni kicsit. Lassan kezdem megszokni a hadi állapotot a lakásban.

Az éjszakáink továbbra is vegyesen telnek. Már volt kettő egymás  után amikor Szezi egész éjjel aludt, csak kétszer kelt fel enni és nem sírt, hanem visszacsicsizett kaja után. Sajnos ez még nem mindennapos, pedig jelen pillanatban ennek örülnénk a legjobban. Mindig azt szoktam mondani neki, hogy én akár három óránként is megetetem éjjel, csak szoptatás után aludjon vissza és ne kelljen negyven percig a hordozóban cipelni körbe a lakásban hajnali négykor. Mert bizony Huby ezt csinálta ma éjjel. Mondjuk így még mindig gyorsabban elaludt, mint karban vagy a hasunkon.

Szezka beszéde is szépen fejlődik. Már mondja hogy hő és heő valamint rájött, hogy tud sikítani. Általában akkor adja elő ezt a mutatványt, ha nem kapja meg azonnal a cicit, vagy egy pillanatra elveszem tőle, illetve ha kiköpi és nem kapj azzzzonnnal vissza a kis zabagép. Egy-két mosolygás szerűséget is előcsalogattunk már belőle, bár szerintem ezeket még mindig nem tudatosan csinálta. Ám evés után álmában szinte vigyorog.

Túl vagyunk az első nyilvános szoptatáson is. Vasárnap a városban sétáltunk és Szezi előbb lett éhes mint számítottunk rá. Épp a Szent István térre értünk Nic, Balu valamint Csipu kiséretében, amikor előállt a probléma. A Papucs borozó fölött volt két pad ahol nem ült senki és elég eldugottnak találtam. Ott szépen leültünk Szezivel, a fejére borítottam egy textilpelust és lehetett szívni. Nic nagyon rendes volt, odaült velem hogy mégse árválkodjak ott magamban, addig a fiúk meg mentek pár kört. Jópár kört méghozzá, mert Szezinek vagy jó negyven percig enni volt kedve. Egyszer még a kis városnéző vonat is elhaladt előttünk, nesze neked eldugott hely, az összes utas végignézte, ahogy Hubay Szabolcs táplálkozik.
A bevezetőben írtam, hogy zombulunk Hubyval. Ez sajnos abban nyilvánul meg, hogy elég türelmetlenek és ingerültek vagyunk egymással, de igyekszünk ezt hamar tisztázni és inkább valahogy humorosan kezelni a nehéz szitukat. Én még mindig el-el sírom magam ezen-azon a legváratlanabb pillanatokban - ma például a Bóbita c. vers utolsó sorain. Mintha a türelmem kicsit nőtt volna, de még mindig Huby az akinek a hátán fát is lehetne vágni akár. Csodálattal nézem-hallgatom, ahogy az üvöltő gyereknek mindenfélét énekel, versel, dumál egészen addig míg elhallgat. Én az első két nóta után feladom, és morgok, hogy hiába énekelek, ez senkit nem hat meg. 
Régen írtam magamról. Lassan visszanyerem a régi formám. Mivel nincs itthon mérlegünk, fogalmam sincs hány kiló lehetek, én olyan hetvenre tippelek, majd megnézem egyszer valahol. Az étvágyam változó, de csoki, süti, édesség, tészta jöhet minden mennyiségben. A nadrágjaim még mindig nem jönnek rám, illetve valahogy felrángatom, de begombolni már nem tudom őket. Ha letelt a bűvös hat hét remélem tudok majd kicsit mozogni, hosszabb sétákra elindulni és talán úszni is. 
Ahogy látjátok Szezi világában még szinte minden a cici körül forog, majd talán lassan más is érdekelni fogja. Addig meg etetem kitartóan és közben gyönyörködöm benne, mert még mindig olyan szép.
További Szezi képeket itt találtok:
http://www.nnfoto.hu/gallery/szezi5het/