Térfél csere utáni összefoglaló

Szófosásom van. A második posztot írom egyhuzamban. Na jó, aludni sem tudok. És nagyon sok dolog történt az utóbbi két hétben, amiről nem volt se időm, se energiám írni. A könnyebb áttekinthetőség érdekében témákra bontottam a mesélnivalómat.

Alvás

Amit inkább úgy fogalmaznék, hogy nemalvás. Most is épp hajnali fél hat van. Ilyenkor még javában durmolunk Hubyval (oké ő tényleg javában durmol) amúgy. De most már emígy van éppen ezért én a billentyűket püfölöm, Szezámmag meg idebenn kopácsol csendben.
Egyre nehezebben megy ez az alvás-dolog nekem. Múlt héten kezdődött, akkor még csak azért aludtam keveset, mert többször is hajnali kettőig retusáltunk Hubyval, és másnap már nyolckor, vagy kilenckor keltünk, mentünk fotózni. Aztán tegnapelőtt hosszú és mély alvást terveztem, ami kb. este 11-től 2-ig tartott, majd Huby fulladásközeli köhögőrohamával véget is ért. Ő szenvedett, én meg hol tehetetlenül hallgattam, hol visszaszenderegtem. Aztán fél 4-kor megelégelte, hogy mindketten gyötrődünk és kivonult a nappaliba a kanapéra. Kb. öt perc múlva aludt. Igaz előtte még vitáztunk egy sort azon, hogy jó ötlet-e, hogy vizet forralok, 4-5 kamillatea iltert teszek bele és a feje mellé teszem párologni. Egy kicsit be is sértődtem, hogy kétségbe vonja a természetgyógyászati tapasztalataimat, majd amikor Gugli barátunktól is megerősítést kaptam, mégis megcsináltam a párologtatást neki. Fél tízig aludt. Velem ellentétben. Mert én öt perc hiábavaló hánykolódás után, úgy döntöttem inkább befejezek még egy-két elmaradást, retusálok még némi taknyot némi gyerekorrból.
Ma is hajnali négykor ébredtem, igaz most a hold világított a szemembe iszonyat erővel. Azon röhögtem, hogy árnybábozni lehetne a lepedőn. Miután fél órán át hiábavalóan próbálkoztam az alvással, inkább felkeltem blogot írni. Szezi huncut amúgy, mert most a jobb oldalamon nem hagy aludni. Pedig már épp megszoktam, és ott szeretek is. Hát ő épp nem. Tegnap annyira határozottan jelezte nemtetszését, egy erős oldalba nyilallás segítségével, hogy ismét fejet hajtottam előtte. Illetve inkább kecses bálnabalerina mozdulatokkal a másik oldalamra fordultam. Háton, kinyújtott lábbal ugyanis már nem tudok aludni.

Bálnásodás

Kedden voltam Évinél (védőnéni) (Igaz nem néni, mert azért annál fiatalabb, de én így hívom, mert a védőnő olyan hivatalos. Mint a fejőnő, vagy a mosónő.) Izgatottan vártam mit mutat a mérleg, mert a nődokinál bizony elég nagy szám villogott a kijelzőn. Azzal nyugtattam magam, hogy Évi mérlege a hiteles, mert ott mértük a súlyom a terhesség elejétől fogva. Hát jól rácsesztem. Ugyanis 78 kilót mértünk, ami pont eggyel több mint a dokinál. Upsz. 5 hét alatt 5 kiló felugrott rám. Ez összesen hét. Doki szerint nem sok és Évi szerint se, de azért azt javasolta, hogy a karácsonyi sütizést fogjam vissza.
Aha, ez tuti menni fog. Mert biztos ehetetlen lesz Monyó csokis kókuszosa, amit csak nekem süt, és apu is tuti elszúrja megint a moszkauert. Igaz a tavalyi - szerinte - elrontott sütit is kétpofára zabáltuk. Azzal próbáltam kidumálni magam Évinél, hogy az utóbbi három hétben kissé elhanyagoltam a testmozgást, és biztos ezért a bálnásodás. A nődoki szerint a vizesedéstől is lehet. Ez mind mind oké. DE HOL VANNAK EZEK A PLUSZ KILÓK? :)
Mert lehet, hogy én nem látom magam reálisan a tükörben, de ha belenézek, akkor csak kicsit nagyobb ciciket, némileg megnőtt feneket látok (aminek ellentmond, hogy a legszűkebb nadrágom is rámjön, csak épp begombolni és zipzárazni nem tudom) és egy - hát igen itt lehet a megoldás kulcsa - eléggé szépen megnőtt pocakot látok. Huby nemes egyszerűséggel ledagiz nap mint nap. Persze ezt olyan játékosan és szeretettel teszi, hogy egy pillanatig sem haragszom érte. Meg hát tudom, hogy viccel.
Szóval a hízáspara most egy picit jobban előtérbe került, de megfogadtam, hogy visszatérünk a mindennapi sétákhoz, a heti úszáshoz, és januártól végre lesz időm kismamatornára is járni.

Utazás a hasam körül

Talán az előző poszt kiegészítése is lehetne, de most nem számokról lesz szó. A hasam nő, kerekedik, gömbölyödik. Kinn van a köldököm is már ha állok. És hát, ha lenézek, bizony nem tudom megmondani, hogy fiú vagyok-e vagy lány. :)
Kb. egy hete elkezdődtek a haskeményedések is. Nődoki is rákérdezett, hogy keményedik-e, mondtam, hogy hát előfordul. Na, azóta rendszeres, igaz a sok munka és kevés pihenés hatása is lehet. Kaptam magnéziumot - amit utálok bevenni, mert napi 3x2 db. iszonyat méretű tabletta - állítólag majd ez segít. Meg a pihenés. Ami most jön.
Ide tartozik még a pocaksimogatás kérdés. Hát én élvezem. Mármint ha más is megsimogatja a hasam. Helyesek az emberek, van aki meglát, jön és már simizi, van aki udvarias és megkérdezi, hogy szabad-e. Jól esik mindkettő, mert érzem, hogy őszinte szeretetet árad a pocaksimogatókból. Hallottam olyan kismamákat, akik nem szerették, a tapizást (ahogy ők hívták). Lehet, hogy pl. vadidegenektől én sem viselném jól, de akárki nem is jön oda hozzám, hogy megfoghatja-e a hasamat. Szóval én élvezem a dolgot, szinte mindenki köszön is Szezinek, remélem ő is érzi, hogy már most sokan szeretik.
A határozottan érezhető rugdosások is állandósultak. Vannak nyugodtabb napok, vannak mozgalmasabbak, de este tíz után, amikor vízszintesben vagyok mindig érzek valamit. Hol böködést, hol kopácsolást, hol hatalmas bugyborékolás-szerűséget, és van hogy azt gondolom Szezi labdázik odabenn.

Minek nevezzelek?

Amikor valaki meglátja egyre gömbölyödő pocakomat, a következő párbeszéd hangzik el köztünk az esetek kilencven százalékában. (Ami engem cseppet sem zavar, mert jól esik a kedves érdeklődés.):
- Ééés kisfiú vagy kislány?
- Kisfiú
- Ééés mi lesz a neve?
- Nem tudjuk

És tényleg nem. Bár elhatároztam, hogy a név kérdést januárig jegelni fogom, mégis újra és újra előjön. Mondjuk nem bújom az utónévkönyvet és nem agyalok naphosszat a kérdésen, de azért mégiscsak foglalkoztat. Most épp azt gondolom, hogy áprilisra kiválasztunk 2-3 nevet és majd ha megszületett a gyerek, akkor megnézzük és eldöntjük. Pite szerinte felesleges az aggódás, mert ha megszületik és majd odahozzák úgyis a kezén lévő kis szalagra lesz írva a neve. :)
Amúgy szuper névadó önjelöltek vannak. A múlt pénteki karácsonyi bulin Kalmár Lali sziporkázott, és egész jó neveket mondott (és a Hubay Hubát sem dobta be, pedig tízből kilencen javasolni szokták). Többen mondják, hogy tartsuk meg a Szezámmag nevet. Tök jó, csak egyrészt nem anyakönyvezhető (bár biztos van az a pénz), másrészt, képzeljünk el egy harmincéves férfit, akit Szezámmagnak hívnak... Ugye?
Becenevekből viszont nincs hiány. Piros találta ki a Szezit (legalábbis tőle olvastam először), aztán még sorolhatnám: Kispasi, Kiscsóka, Kiscsávó, Kismaci, Babácska, Bogyesz és persze Öcsém - ahogy Huby előszeretettel nevezi az általa szeretett embereket. Néha engem is.

Szezianyu és a vörösbor

Ülök az üres "papír" előtt és komolyan mondom, semmi frappáns, semmi ütős kezdés nem jut eszembe. A mai nap után persze, nem csoda, hiszen Huby olyan dologgal lepett meg, amire álmomban sem gondoltam volna. Na jó, ez kicsit túlzás, mert azért tudjuk miről álmodik a lány, de miután tisztáztunk bizonyos kérdéseket, én már nem nagyon álmodtam ilyesmiről. Ez a bejegyzés éppen ezért most nem egészen Szezámmagról szól, hanem rólunk, de az ő életében is nagyon fontos napról.

A négyéves évfordulónkat ünnepeltük ma. Viccesek ezek az évfordulók. Mert ki honnan számolja a dolgot... Lehet az első randi, az első csók, stb... Nekünk nagyjából minden egyszerre történt, mondjuk előtte rendesen kerülgettük egymást, és igencsak ott lógott a levegőben a dolog.
Igazából Huby elfoglaltsága miatt lett ez a dátum 23-a, és így egy nappal meghosszabbítottuk magunknak az ünneplést.
Bikalra készültünk a Puchner kastélyba egésznapos popsiáztatásra, és nekem egy extra meglepetésem is volt Hubynak, amihez legkésőbb kettőre oda kellett volna érnünk. Nem mi lennénk, ha délelőtt még nem kellett volna nyomdába rohanni és futárt várni. Általában én szoktam megszervezni a napjainkat, így mondtam Hubynak, hogy 9 körül felkelünk, bemegyünk a nyomdába fotókönyvekért, kiszállítjuk, remélhetőleg addigra a futár is megérkezik, reggelizünk valahol és indulunk Bikalra. Elsőre nem volt gyanús, hogy Hubynak nem tetszett az ötlet, és közölte, hogy minek mennénk együtt a nyomdába, mikor én közben otthon még tudnék ezt-azt csinálni. Vitatkoztam is egy percig, aztán leesett, hogy basszus, karácsony van, Hubynak is kell egy kis "magány", amire mostanában nem sok lehetősége volt, így hát ráhagytam. Csak annyit kértem, induljunk el legkésőbb délben.
Végülis sikerült délben elindulni, csak épp itthonról, és még ki kellett szállítanunk három megrendelést a város 2 végébe és kellett valamit ebédelni. Kb. öt percig idegeskedtem, aztán úgy döntöttem, nem hagyom elrontani a napunkat. Fél háromra értünk Bikalra, és már a recepción éreztem, hogy ez egy szuper hely. Nagyon kedvesek és rugalmasak voltak és a kettőre rendelt relax szobát (vagy nevezzük aminek akarjuk, a jacuzzival, franciaággyal felszerelt helyiséget, ahol kettesben lehettünk) megkaptuk fél 3-tól fél 5-ig. Volt gyümölcstál és alkoholmentes pezsgő (a telefonban mondtam nekik, hogy pezsgőt köszönjük nem kérünk, és mondták, hogy lehet gyerekpezsgő is). Szóval Hubyval ültünk a jacuzziban, kezünkben a pezsgős pohár, tisztára mint a filmekben. Na és itt azt gondoltam, hogy ez a legszuperebb évfordulós dolog, amit az ember tehet. Aztán még bejártuk Puchner francia és marokkói fürdőházát is. Voltam már pár wellness szállodában, de ez a hely mindet felülmúlja. Sok helyen a wellness abból áll, hogy van egy szauna, egy kis jacuzzi, esetleg egy kisebb kacsaúsztató. Na itt aztán volt vagy három pezsgőfürdő, több, különböző hőmérsékletű medence, és gyönyörű az egész. Mozaikból kirakva minden, sehol egy hiba, sehol egy törött csempe. És meleg van. Nem fázol, amikor kijössz a vízből. Az öltözők is tökéletesek, a zuhanyzó tiszta és csillog villog. Tényleg nem időhúzásból áradozok a helyről, mert fantasztikus, mindenkinek nagyon nagyon ajánlom. Ráadásul a dátumból kiindulva majdnem kongott az ürességtől, mert ilyenker mindenki a karácsonnyal van elfoglalva, így aztán igazán könnyen el lehet kerülni ezen a napon a tolongást az ilyen helyeken.
A napijegyhez vacsora is tartozott, az étteremben kedves pincérek fogadtak. Megfordult a fejemben, hogy ihatnék egy deci vörösbort, és a pincér is bíztatott. Nagyon hezitáltam, pedig kétszer is odajött megkérdezni, hogy kérek-e. Aztán végül úgy döntöttem, nem, inkább kértem Hubyt, hogy hozzon még nekem sajtot a svédasztalról. Gyanúsan sokáig volt kinn, már azon agyaltam utána megyek, de szerencsére annyira fáradt voltak kiázott végtagjaim, hogy csak ültem és vártam. Huby jött és közölte, hogy életében ilyen hülye sajtszeletelőt nem látott. Aztán érkezett a pincér, hozta a megrendelt vizet, és egy pohár vörösbort. Mosolyogva közölte, hogy tudja, hogy hezitáltam, de mivel ünnep van, a cég ajándéka ez az ital. Nagyon megható volt, vigyorogva köszöntem. Milyen jó, hogy voltam már több borkóstolón, így tudom, hogy a bort először illatolni kell. Ahogy felemeltem a poharat, hallottam, hogy valami csilingel benne. Mondom magamban, ez a pincér jeget rakott a borba, vagy mi történt? Nézem, hát ott csillog valami. Ó te jóó ééég! Ez a bolond Huby gyűrűt vett nekem évfordulóra. Egy nagyon nagyon halvány pillanatra átfutott az agyamon, hogy ez olyan gyűrű, de azzal a lendülettel suhant is tovább a gondolat. Először a villával próbáltam kihalászni az ékszert, majd egy kés segítségével végre megkaparintottam. Néztem Hubyra és kérdeztem, hogy van hozzá szöveg is vagy puszi? Huby kérdezte, hogy mi legyen? Mondom, hát amit akar. Közelebb húzta a széket, a szemembe nézett és megkérdezte, hogy ha még mindig érdekel a buli, akkor hozzámegyek-e. Pontosan úgy borultam sírva a nyakába, ahogy a filmekben látjátok. (Hiába, a rendezők is az életből merítenek.) Sőt, még most is könnyezek. Annyira, de annyira váratlanul ért a dolog, hogy kb. két percig össze-vissza beszéltem hülyeségeket. Rögtön a kétcsíkos teszt jutott eszembe, hogy kb. azon is így ledöbbentem, pedig hát azt nagyon vártam ugye. Ezt meg nem. Illetve titkon, valahol mélyen reménykedtem. Sosem adom fel, talán azért. És persze a napokban átsuhant rajtam egyszer-kétszer, hogy hát jön az évforduló, jön a karácsony és hátha. De mindig lenyugtattam magam, hogy ez nem valószínű és próbáltam inkább Szezámmagra koncentrálni, neki örülni.

A vacsora többi részére nem nagyon emlékszem, mert szinte egy falat se ment le a torkomon. Viszont folyamatosan vigyorogtam, és amikor kimentünk végre az étteremből, egy egészen picit ugráltam örömömben. Szezi ennek annyira nem örült, ezért abbahagytam és csak mosolyogtam tovább. Hazafelé úton szinte végig telefonáltam, és Huby kb. négyszer hallgatta végig a történetet, a kis drága szó nélkül. Hát ő akarta! :)
Egy picit könnyebb ezt felfogni, mint a babát, de azért még barátkozok a gondolattal.

Szezámmag a hatásvadász kiscsóka

Természetesen Huby találta ki ezt a jelzőt, amikor ma este hazafelé arról beszélgettünk, hogy Szezámmag már most micsoda mókamester, és mennyi, de mennyi szeretet kap és ad.

Aránylag hosszú hallgatás után jelentkezem újra. Pedig nagyon sok írnivalóm volt/van, csak épp ránk szakadt a naaagy karácsony előtti hajtás és semmire nem jutott idő. Tudtuk, hogy ez így lesz, lassan 4 éve minden december ilyen. És ez most nem panasz, mert nagyon örülünk a sok családnak, akik eljönnek hozzánk és lefotózhatjuk őket.
Tegnap az utolsó retusálások, az utolsó előtti kiszállítások, némi takarítás (Monyónak ecseteltem épp, hogy lassan bezáratna minket az ÁNTSZ) után mentünk kosármeccsre. Szezi már nagyon megszokta a sportcsarnok hangulatát, nem érzek extra rugdosást, vagy keményedést. Szépen végigszurkolja a meccset odabenn, de az is lehet, hogy alszik. Igaz a múltkori Kassa meccs utáni figyelmeztető jelek óta (haskeményedés és -fájás a több mint negyvenperces körömrágás és izgulás után) nagyon tudatosan visszafogom magam, és nem izgulok annyira. Tegnap este mondjuk nem is volt miért, mert "csak" a Szolnok ellen játszottak a lányok, és új helyről figyeltem a játékot, életmentő Péter és két Éva társaságában. Nagyon jót szórakoztam. Olyan kommenteket és bekiabálásokat eresztettek meg, hogy a könnyeim potyogtak a nevetéstől.
Meccs után találkoztunk Nusival is, aki végre megsimogatta Szezámmagot. Ott volt Sztoji, aki szintén nagyon aranyosan simizte a hasam, valamint Nusi öccse Peti, aki a lányok lelkesedését látva beállt a sorba és mondtam neki, hogy ha kicsit tovább ott tartja a kezét érezheti Szezi rúgását. Türelmének meg lett az eredménye, mert kapott egy jobb egyenest, és felállhatott a képzeletbeli dobogó második fokára, a Szezámmag rúgás külső észlelőinek - szintén képzeletbeli - időrendi versenyében. Olyan jó volt látni az örömét, csillogó szemmel újságolta, hogy ő még nem is érzett ilyet (naná most simogatott életében másodszor kismama pocit) és milyen mókás volt.
Szóval Szezi varázsolt, én meg egy centivel a föld felett lebegtem. Egészen a Metróig, ahol karácsonyi nagybevásároltunk. És Huby kérdezés nélkül hagyta, hogy bepakoljak dolgokat a kocsiba, és amikor már a parkolóban voltunk és megtudta, hogy mennyit fizettem, csak akkor kérdezett rá, hogy az a 2.5 kilós csokipasztilla amit öt perces sunnyogás utána kocsiba "csempésztem" mégis mennyibe került. Majd közölte, hogy disznó vagyok, mert ugye tudom, hogy ő ezt bizony nem engedte volna megvenni. De közben persze nevetett.
Az egész nap nagyon vidám volt. Huby szerint kifejezetten vicces dolgokat mondtam, és ez tőle ugye nagy szó. Két kis szösszenet ezekből:
Nevek ízlelgetése közben
"- Hubay Szabolcs. Ez úgy hangzik, mint egy zeneszerző, nem? Vagy inkább karmester?
- Végülis kalimpálni már tud"

Egy rúgássorozat után
"Szezámmag kopácsol odabenn. Szerintem épp képeket szögez a falra."

A nagy vidámság oka talán az is volt, hogy végre a nagy munkák végére értünk. És nagyon sok pozitív visszajelzést kaptunk. Főleg Huby, mert az utóbbi két napban ő volt a kiszállító futár. Én is mentem egy kört hétfőn, de estére nagyon elfáradtam. Kocsiba be, kocsiból ki, másodikra fel, lépcsőn le. Előtte egész nap izgulás, hogy minden rendben legyen, nyomdának öt telefon... Estére nagyon bekeményedett a hasam így megbeszéltük Hubyval, hogy a maradék megrendeléseket ő szállítja ki.
Holnaptól kitör az ünneplés. Sikerült, ugye, december 23-án egymásba gabalyodnunk, így nekünk egy nappal előbb kezdődik a fesztivál. Idén is sok pihenést, evést, sétát, és társasozással egybekötött csokifondüzést tervezünk. Utóbbira várjuk a jelentkezőket.

Közkívánatra

Október                 November               December

Félidő

Szezámmag ma húsz hetes, azaz öt hónapos. Ebből következik, hogy épp félidőnél tartunk. Nagyon hamar eltelt ez a 140 nap, szerintem a következő öt hónap is pikk-pakk elröpül, egyszer csak azon kapom magam, hogy azt mondják: Anyuka nyomjon!

A mai napot ennek megfelelően - és egy kismamás weboldal javaslata szerint - ünnepléssel kellett volna tölteni. Az adott honlap javasolta a leendő apukának, hogy vigye el a leendő anyukát vacsorázni, és ünnepeljenek. Hahaha. Micsoda idill. No, mi ehelyett fél tízig aludtunk, túrós rétest reggeliztünk, majd elfelejtvén, hogy advent 3. vasárnapja van elmentünk az IKEA-ba. A pozitív hozzáállásomnak és szemfülességemnek köszönhetően 1 perc alatt lett parkolóhelyünk (pedig ki volt téve a megtelt tábla) és az áruházban már nem is volt akkora tömeg, mint amire számítottunk. A sorokat járva ragaszkodtam hozzá, hogy Szezi kapjon ajándékot, és többször is a kezembe vettem egy plüss dalmatát és közben nagyon cukin próbáltam Hubyra nézni. Nem hatotta meg, mert ismer már mint a rossz pénzt, és tudta, hogy ez nem is igazán Szezinek lenne ajándék, hanem nekem, bár mialatt ezt írom, rájöttem, hogy én is megérdemelném az ajándékot, de most már mindegy, nem kaptam plüss dalmatát. (Ettől azért még nem lesznek álmatlan éjszakáim, ne aggódjatok). Végül egy 5 db-ból álló plüss kocka szettet vettünk, tuti, hogy mindenkinek van ilyen, aki gyerekkel rendelkezik, de nekünk is kellett egy, meg hát zsiráf van rajta és krokodil és Szezi majd úgy 5 hónaposan biztos érdeklődést mutat majd iránta :) Vettünk egy-két karácsonyi ajándékot is (juhé izguljatok!) aztán az Elefáni Babadiszkont felé vettük az irányt. Neve alapján ez valami brutál nagy üzlet lehet - gondoltam én. Hát biztos, a budaörsi üzletük hatalmas, de mi odáig nem akartunk kiautózni, így egy 18. kerületi kis boltjukat ejtettük útba. Ezt úgy képzeljétek el, hogy egy kétszintes ház zsúfolásig tele van babacuccokkal. Mi babakocsit mentünk nézni, elsősorban a színét. Mert a neten kinéztem egy sárga Quinny Buzz-t és szerettem volna élőben is látni. Persze, ez a fajta kocsi nem volt ott (naná) így egy másik típust szedtünk ízekre Hubyval.

Quinny Buzz Gold

Espiro_Vector_4_Air_Ocean

Szóval a második járgány nagyon tetszett, de úgy láttam, hogy valójában az első nagyon jól sikerült utánzata. Szinte mindenben megegyeztek, de az anyaguk, az ülés puhasága, és főleg az áruk némileg különbözik. Na de nem mélyednék el ennyire a dologban, mert A BABAKOCSINAK külön posztot szánok, szóval várom a fikázást vagy éljenzést! :)

A napnak itt még nem volt vége, Huby anyukájánál ebédeltünk, egy kis csípős húslevest (pedig Edit esküdött, hogy direkt nem vágta szét a chili paprikát, de a chili paprika nem így gondolta és jól szétfőtt) ami jól megkönnyeztette Hubyt, de a hangját nem hozta vissza. Kora este még várt ránk egy kosármeccs, az FTC arénában.

Másik párduc az "Arénában"

Na most ez a név megint csudijól hangzik, de az Arénát annyira eldugták, hogy csak harmadszorra találtuk meg, hiába volt nálunk GPS és Iphone-ba épített GoogleMaps. A pécsi lányok átérezték a nap fontosságát, így némi megingás után végül magabiztosan győztek. A hazaút iszonyat nyűgös volt nekem, Szezi is sokat rugdosott, Huby csak némán vezetett (szegény) és kb. Mohácsnál jutott eszembe, hogy barkochbázni kellett volna.

Hát így telt a mai nap, két néma Medvével. :)

u.i.: És amit ma nem csináltunk pedig tervben volt: Sajni le kellett mondani a látogatást Szabibabinál Csongibongnál Zercecsomagovicsnál és Beánál (tuti neki is van valami kacifántos neve, csak mi nem tudjuk) mert Huby köhögött még, meg én is takonyos voltam és nem szívesen adtunk volna át bacikat a családnak. Arról nem is beszélve, hogy Huby hang nélkül nem tudott volna sziporkázni, pedig Szabi ezt hogy várta. :)

A Szezimológusok jelentik

A Rugger féle bébimozgás-skála szerinti 5-ös erejű rengéseket észleltek tegnap éjjel Budapesten. A rengések epicentruma a feltételezések szerint bizonyos Hubay Szezámmag átmeneti lakhelye, egész pontosan Nati hasa volt. A közelben tartózkodott épp egy arra fekvő apuka is (föntebb nevezett Hubay Szezámmag apukája) így pontos beszámolót küldött szerkesztőségünknek a természeti jelenségről.

Ez nem régi kép!

Komolyra fordítva a szót: Szezámmag elkezdett komolyan rugdosni. Általában este tíz és éjfél között a legaktívabb. Olyankor szoktam a kanapén heverészni a tévé vagy a laptop előtt és olyankor jön el az ő ideje. Hatalmasakat bulizik. Az első komoly rúgást szerdán éreztem (december 8. csak a jegyzőkönyv kedvéért). Annyira meglepődtem, hogy fel is kiáltottam. Aztán jött egy bukfenc és utána semmi. Másnap megint csak egy komolyabb rúgást éreztem, kb. ugyanabban az időben, pénteken már hármat. Tegnap azonban már napközben is elég aktív volt a kispasi. Huby egy rendezvényt fotózott, én Zsófival vacsoráztam, majd mentem Vicához, mert nála aludtunk. Zsófival mindketten nyűgösek voltunk, nekem a kaja választás sem sikerült, mert a féladag tészta, egy bébiféladag volt, így mire felálltunk és fizettünk már újra éhes voltam.
Sebaj Vica úgyis Tesco-menetet tervezett. Élveztem, mert vele hosszú perceket el lehetett tölteni a bébicuccoknál. (Huby még nincs rápörögve ezekre a dolgokra. :) ). Vettünk mákosrétest, mert nekem feltétlenül mákot kellett ennem, meg pulykapárizsit (tudom, tudom, de száz éve nem ettem) és otthon hatalmas vacsorázást csaptunk. Én annyit ettem, hogy rétes már nem fért belém, eldőltem az ágyon és figyeltem Szezit ahogy kepeszt. Többször rúgott nagyobbakat.
Huby hajnali 1 felé jött meg és még nem aludtam, így röviden beszámoltam az estéről. Ő nem sokat mondott, mert konkrétan nem volt hangja. Viszont odahúztam a kezét a hasamra, és végre ő is érezte, amiről már két napja beszéltem nekik. Szezi három hatalmasat rúgott, aztán elnyugodotott. Kezdem azt sejteni, hogy az apja kezétől megnyugszik. Lehet, ezt majd bevetem legközelebb. Bár már ma hajnalban is hasznát vehettem volna, mert Szezi nem hagyott aludni. Se a jobb oldal, se a bal oldal nem tetszett neki és a hanyattfekvés sem. Jobb ötletem nem volt, így felültem félig és úgy próbáltam visszaaludni. Nehezen ment, de aztán sikerült fél tízig szundizni.
Nagyon mozgalmas hetünk volt, sok sok munkával, de ezt majd a következő bejegyzésben olvashatjátok.

A terhességről - kívülről

Nati már régóta unszol, hogy írjak valamit én is. Én meg régóta mondom, hogy érlelem magamban a dolgot. Úgy látszik, túlhordanám simán, ha nem történne valami, ami kizökkent ebből az érlelősdiből. De történt :)

Mostanában még több kis csóka és csókalány lebzsel körülöttünk, (vagy mi körülöttük?), mert itt a karácsonyi szezon és mindenki fotókat akar. Ez szuper, ezzel nincs is semmi gond, sőt. Csak most már kicsit máshogy állunk a témához, nem enyhe irigységgel, idegenként nézegetjük a tökmagokat... most már ugye mi is gyártottunk saját porontyot. Már készül... és még mindig tök megfoghatatlan ez az egész dolog. Talán mert első gyerek. Talán mert nem volt még előtte senki, így aztán minden új napot először élünk meg. Nati hasa nő, mint amit pumpálnak, és hát még nem olyan igazi "hatalmas" terhespocak, de ha ránézek, mindig megijedek, hogy hűűűű, mekkora! És mekkora lesz még?!

Most csak csináljuk ezt a terhesség dolgot, (hogy egy szépen összerakott tagmondattal indítsam ezt az bekezdést), de ez még a nagyon romantikus része. Járogatunk ultrahangra, simogatjuk a hasát, átkötjük szalaggal és lefotózzuk, forrócsokikázunk, meg sütikézünk, röhögünk a kívánós mondatotokon, meg az összes tipikális terhességi tüneten, ami előjön. És élvezzük az egészet. Segítek neki felállni, ha tehetem, ha kéri, bekötöm a cipőfűzőjét, pedig még nincs is "akkora" nagy hasa, és a hisztiken csak vigyorgok hangosan, míg el nem múlnak - ettől gyorsabban múlnak el, egyébként. Tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy terhesek VAGYUNK. (Hagyjuk az eufemizáló szinonimákat, nekünk ezzel a szóval semmi bajunk, OK? :) És tök jó terhesnek lenni. Annyira tök jó, hogy nem egy fiatal anyuka cseppet sem titkolt irigységgel nézi Nati hasát, és fogja és kérdez... mert szerettek gyereket várni. Igaz, hogy már ott figyel, kattog, gügyög, kúszik, bukik, bömböl, satöbbizik a kiságyban, de ők már megint még mindig szeretnének terhesek lenni. Fura ez kicsit.

Mi meg még azt nem érezzük, amit ők, és emiatt kicsit izgulunk is, miszerint persze, "most van ez a terhesség", ami "tök jó", de aztán egyszer csak nagyon hirtelen vége lesz, és onnan kezdve nincs az összes jóság, ami vele járt (a vége felé talán már nem is lesz baj), viszont ott figyel egy kiscsákó, aki annyit se tud mondani, hogy fapapucs, aki nélkülünk semmit sehová, és hogy ez mekkora változás és mekkora felelősség. Nagyjából beszarás, és hogy semmi sem lesz már ugyanaz. Sokan mondják ezt persze, akiknek még nincs gyerekük, hogy ott "vége az életednek", persze azt nem tudják, hogy mit kapnak, hogy mit ér majd a sajátbaba mosolya, a büfizés, egy hálás nyöszörgés, ami nélkülünk nem jöhetett volna létre, több okból sem. De most még csak terhesek vagyunk, ami szuper, de pár hónap és ennek vége. Állítólag szinte senki sincs úgy vele, hogy ő most már nagyon akar gyereket minden előnyével és hátrányával, a változáshoz hozzá kell szokni, rá kell készülni, erre való a kilenc hónap - na jó, nem csak erre. És nekem ez még nehezen megy. Csak azt látom, hogy Natinak nő a hasa, meg az ultrahangon mocorog valami a monitoron. és ennyi. Néha veszünk valami kis hülyeséget a gyereknek, de semmi komoly.

Igen, az ott középen egy fotós gumikacsa...!

De tegnap végre tapasztaltam is valamit! Nati már vagy egy hónapja mesél a buborékról felreppenő pillangóról, amit érez a hasában, kicsit irigyeltem érte, de nem érintett meg nagyon, mert elképzelni se igen tudom. Viszont tegnap nekifeszült a hasfalnak és a kezemmel éreztem valami kis mocorgást, kétszer is. Olyannyira gyenge jelzés volt, hogy mindkétszer meg kellett kérdeznem Natitól, hogy most akkor ez az volt? És az volt. Most már tudom, hogy van ott egy gyerek, nem csak mondják. De majd ha fogom az ijesztően kicsi ujjait, ha hallom a sírását, ha tisztába teszem, ha hallgatom, hogy nyöszörög álmában, akkor fogom csak igazából felfogni szerintem, mi ez az egész.

Legalább két hete készülök agyban erre a posztra. Most, hogy kész, látom, hogy összevisszaság az egész, kavarognak bennem a gondolatok még most is, hogy nagyjából leírtam, amit akartam. Azt hiszem, ez jellemzi is az egészet.