ANGLIA 1. nap Utazás

Két kapitány a gépen, és az autópara megoldódik

Aránylag simán ébredtünk a 2.5 óra alvás ellenére, és a taxizás is zökkenőmentes volt. A reptéren kedves ismerősökbe botlottunk, Évi, Bianka és Aci (a Dolce Vita kapitánya) már sorbanálltak a londoni becsekkolásnál. Bár tudtam, hogy ők is ma utaznak mégis meglepetés volt, hogy szintén wizzair-el repülnek. Őket meg úgy informálták, hogy mi másnap indulunk, szóval volt öröm és aztán móka-kacagás, kiderült, hogy nem csak a vitorláshajón vidám a társaság. Így aztán könnyen átvészeltük a 2 órás várakozást, a kígyózó sort a beszállásnál, a kapun is mindenki átjutott, bár Acit felszólították, hogy dobja fel a talpát. (Talán azt gondolták fémbetétes a cipője?)

Soha ilyen sima repülőutam nem volt. Arra még emlékszem, hogy felszállunk és egy kicsit rázkódunk egy turbulencia miatt, majd arra ébredtem, hogy a kapitány bemondta: Cabin crew please prepare for landing, köszi. Huby azóta ezen nevet.

Újabb sorbanállás (útlevélellenőrzés), könnyes búcsú (a Sáfián családtól és Évitől), rövid buszozás után némi izgalommal léptünk be a kocsiátvevő helyre. A pultnál kedves fekete fiatalember. Megnézi a jogsim (2 éve lejárt, de egy angol szó nincs rajta) oké (egy kő legurult), megnézi a foglalást: oké (még egy kő), majd elkéri a bankkártyám, lehúzza, valamit kinyomtat és hozza a kulcsot (legnagyobb kőhullás). Azt elfelejtettem leírni, hogy közben megkaptuk otthonról az sms-t, hogy a pénz a számlán így azért annyira mégsem izgultunk.

Egy antracitszürke Skoda Fabia-t kaptunk, és rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy én vezetek. Miután háromszor lehúztam az ablakot sebességváltás helyett, és tisztáztam magamban a szabályokat és hogy mire kell figyelni, elindultunk. Hamar felmentünk az autópályára és az első pihenőnél már meg is álltunk, kávézni, enni, szusszanni.







Az autópályán nem nagy ügy a baloldali vezetés, hamarosan már a legbelső sávban előzgettem. Csak sejtettük, hogy mennyi a sebességhatár (70 mérföld/órát írt a gps és igaza volt mint később megtudtuk) így igyekeztem nem száguldozni. A következő pihenő után Huby vette át a kormányt, minden jól ment, csak sokszor nagyon balra húzódott és én olyankor úgy éreztem menten letaroljuk a mellettünk haladó kamiont-kisbuszt-lakókocsit.

Mivel Babókáék csak késődélutánra vártak minket, úgy döntöttünk megállunk Harrogate-ben, az egyik kedvenc városomban. Többször kisütött a nap is így tudtunk fotózni elég sokat.









Bár délután négy felé eljutottam a mélypontra (álmosság-fáradtság) és kávéért kiáltottam. Egy kicsit helyre rázott, meg az izgalom is segített, hogy nem tettem helyére a papírpohár fedelét és a kávé egy része Hubyn és az egyik fényképezőnkön landolt.

  

Fél hat felé indultunk tovább Riponba ahol a szállásunk lesz még 2 napig. Babókáék nagyon kedvesen fogadtak, és kérdezték, hogy van-e kedvünk a Pakiknál vacsorázni. Naná! (Paki vacsora=pakisztáni take away, pizza és az otthon kapható gyros-hoz hasonló kebab, nagyon jól csinálják) Evés közben még kifaggattam Babót az itteni magyarok hogyléte felől és aztán hamar dőltünk az ágyba.