ANGLIA 3. nap Őzek és vízesések

Még mindig időjárás para, valamint szép tájak egy kis kávéval sütivel fűszerezve

Reggel arra ébredtünk, hogy esik az eső. Engem ez nem keserített el, mert tudtam, hogy ez rövidesen változni fog. Ettől függetlenül nem kapkodtuk el a készülődést, sőt Kriszti reggeli meghívását is örömmel elfogadtuk. Dél körül indultunk az aznapi kirándulásra, egy őz parkba tartottunk. A bejáratnál tábla figyelmezetett arra, hogy ne térjünk le a kijelölt útról. Itt megállnék egy pillanatra, mert hasonlóval előző nap már találkoztam és akkor is csodálkoztam ezen. Az utat ugyanis úgy jelölik, hogy egy adott szélességű sávot rendszeresen lenyírnak, így a gyepen belül tudja a kedves turista, hogy merre érdemes mennie. Ez így önmagában még nem egy nagy dolog, de ha belegondolunk abba, hogy ezt több hektáron, több kilóméteren át rendszeresen megcsinálják akkor el tudjuk képzelni mennyi munkát fektetnek az angolok abba, hogy a hozzájuk látogatók jól érezzék magukat. És ez nem csak az utak kijelölésében nyilvánul meg. Mindent nagyon jól kitábláznak, a különböző látványosságok mellett van parkoló (bár sokszor fizetős, az ár változó, 80 penny és 2 font között van egy óra.) a parkolóban (tiszta) vécé, sok helyen ajándékbolt, kávézó, fagyiskocsi.

Tehát elindultunk a kijelölt úton őzeket lesni, és hamarosan meg is láttuk őket, ahogy tisztes távolságból lestek minket. Az, hogy sétáltunk beszélgettünk nem zavarta őket, de a fényképezőgép tükrének felcsapódása (katt) már szokatlan zaj lehetett számukra, mert ahányszor Huby megpróbálta őket lefotózni elfutottak. A parkban található több épület is, köztük egy gótikus templom is, ahova benéztünk és egy nagyon kedves angol úr fogadott minket. Valamiért rögtön kiszúrta, hogy messziről jöttünk, és röviden összefoglalta templom történetét. Kiderült, hogy az építtető nagyon szerette az állatokat, ezért a templom díszítő elemeiben visszatérő elem egy-egy papagáj, lepke, vagy sárkány. Sőt egy egeret is eldugtak az egyik sarokban, ezt kifelé tudtuk meg amikor rákérdezett, hogy megtaláltuk-e. Grassington felé vettük az irányt, tartva magunkat a “szépet látunk, megállunk” elvhez. Pateley Bridge-et azonban nem csak ezért néztük meg, hanem mert megláttunk egy fish and chips feliratú boltot és gondoltuk megkóstoljuk ezt az angol “specialítást”. A hal evésből végül semmi nem lett, mert az üzlet zárva volt, helyette egy szendvicsbárban vásároltunk ennivalót és az egyik kis tér padján falatoztunk, amolyan angolosan. Grassingtonban kávéztunk, amint megjelent a pincér a rendelésünkkel kisütött a nap, és mire megettük a sütit (újab angol specialítás fruit scone vajjal, eperlekvárral és tejszínhabbal - kötelező megkóstolni!), már újra szemerkélt az eső. Megállapítottuk, hogy pár hónapra ki kellene költözni ide, ha rendes képeket szeretnénk csinálni.
A lintoni vízesést nagyon szerettem volna megmutatni Hubynak, így a felhős ég ellenére is arra kanyarodtunk. A parkolóban újabb pozitív oldalukat mutatták meg az angolok. Amikor megkérdeztem egy családtól, hogy fel tudnák-e váltani az ötfontos bankjegyet, hogy tudjak pénzt dobni az automatába, nem tudtak segíteni, de két pillanat múlva valakinek eszébe jutott, hogy átadja a még le nem járt parkolójegyét, és nem fogadott el egy penny-t se érte.

A vízesés - ahogy vártam - lenyűgözte Hubyt, minden rosszallásom ellenére lemászott a sziklákra és egész közel ment, hallgatva Robert Capa-ra. Később láttam, hogy nem olyan veszélyes a helyzet és inkább azzal foglalkoztam, hogy megörökítsem a mutatványait.

  

Siettünk vissza, mert megígértük Babókának, hogy csinálunk róluk fotókat, bár nem voltak elájulva az ötlettől, mégis készülhetett egy-két kép róluk. Ismét paki vacsora volt, aggódtam volna a kalóriák miatt (a pizza mellé ingyen sültkrumpli jár) ha nem gyalogoltunk volna ma is legalább 6 kilómétert.