Nagyjából egy hónapja járhattunk Hubyval amikor eldőlt bennem, hogy ő lesz a gyerekeim apja. Luxemburgban volt a barátainál és emailben beszámolt arról, hogy gyereket etet. Kész voltam. Pár hónap múlva egy csetelés alkalmával megkérdeztem, hogy majd bejön-e velem a szülőszobára. Azt mondta igen. Innentől már csak várni kellett. Hogy ő is akarja. Úgy mint én. Sok veszekedés, beszélgetés, könyörgés, győzködés után idén februárban valamiért úgy gondoltuk, hogy terhes vagyok. Nem voltak konkrét jelek, csak két ember is rákérdezett. Beleéltük magunkat, majd a negatív teszt után Huby azt mondta, ne keseredjek el, majd akkor most csinálunk egyet.
Minden kezdő naivításával csaptunk bele, és úgy gondoltuk nekünk ez majd elsőre sikerülni fog. Persze nem. Az első három hónapban nem keseredtem el, a következőben annál inkább. Akkor egy időre el is határoztam, hogy leállok a számolással és majd lesz, ami lesz. Mert azt előre megbeszéltük, hogy legalább fél évig nem teszünk semmi extrát a gyerek ügyében (csak amit muszáj ugye, de persze nem muszájból). Magyarán nem veszünk ovulációs tesztet, nem vágom magam gyertyaállásba minden szex után, és nem nézzük azt sem, hányadikán hány órakor kell ágyba bújnunk. Így telt el öt hónap, amikor Huby már türelmetlenkedni kezdett. De ez már a 0. hét története.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése