Nyüglődés

Tegnap kezdődött el az igazán nehéz része a terhességnek. Még egy picit bizakodom, hogy valamilyen front, vagy egyéb környezeti hatás is rásegített, és nem lesz ilyen nehéz - vagy nehezebb még két hétig, mert akkor Hubynak is fel kell kötni a gatyeszt. Nem arról van szó, hogy kibírhatatlan, de most már totálisan korlátozva érzem magam szinte mindenben, és a vissza-visszatérő hangulatváltozások sem segítenek a helyzeten.

Bontanám már... :)

Pénteken még megcsináltam egy baba- és egy portréfotózást, szinte teljesen egyedül. Előtte - igaz, csigatempóban - felsétáltam a Tettye utca aljából a közepére. Aki nem pécsi, annak elmondom, hogy ez egy hosszú, meredek utca a Mecseken :) Szezi bírta, nagyon érdekes, hogy amikor fotózok-dolgozok sosem csinál heves mozgásokat.

Tegnap délelőtt már a torna is nehéznek tűnt, és nagyon fáradtnak éreztem magam, amikor hazaértünk, bár előtte még be is vásároltunk. A nokedli tésztát már nem volt erőm kikeverni. Szerencsére az én erős férjem ott volt és rábízhattam ezt a nemes feladatot. Délután kosármeccsre készültünk, a bajnoki döntő első összecsapását játszották a lányok a rájétszásban. Előtte még próbáltam a kádban rápihenni az eseményre. Nagyon vártam már, mert az volt a terv, hogy hosszú idő után ismét együtt szurkolunk Nic, Tünde és én. A csarnokba érve még jól voltam, aztán elfoglaltuk a helyünket és kb. öt perc múlva éreztem, hogy nem vagyok jól, szédülök. Szinte az egész terhességem alatt azonnal megérezetem, ha valahol kevés volt az oxigén, egyszer az Árkádban, egyszer az Ázsiában lettem majdnem rosszul, azóta próbáltam is kerülni az ilyen helyeket: sok ember, mesterséges szellőztetés. A csarnokban eddig ilyen gondom nem volt, és most sem voltak extrém sokan. Kimentem a büfébe, ittam egy kis cukros üdítőt, slukkoltam párat a fresh air-ből és reménykedtem, hogy majd a meccs izgalma eltereli a figyelmemet. Nic javasolta, hogy üljek át a hátsó sorok valamelyikébe, mert ott kényelmesebb székek vannak. Eleinte tiltakoztam, mert mindig az első sorból szoktam figyelni az eseményeket, aztán szót fogadtam neki. Ám ott is éreztem, hogy nem lesz ez így jó. Egyszerűen nem tudtam élvezni a meccset, mert arra kellett koncentrálnom, hogy nehogy rosszul legyek és úgy kelljen felmosni a padlóról. Szóltam Hubynak, hogy a szünetben vigyen haza, végül már az első negyed után mentünk a kocsihoz. Otthon aztán a kanapén már teljesen jól voltam, próbáltam figyelemmel követni az online közvetítést, szerencsére a lányok az én szurkolásom nélkül is nyerni tudtak.

Sajnos be kell látnom, hogy elkezdődött az utolsó két-két és fél hét és most már nem ugrálhatok. Egyik napról a másikra hirtelen lett nagyon nehéz minden. A kanapéról kb. tíz másodperc, mire felkelek. A másodikra fújtatva megyek fel. Enni csak keveset tudok, azt is két részletben. Ülni szinte sehol és sehogy nem esik jól, kivéve a babzsák fotelben, de ott se sokáig. Szerencsére az alvással továbbra sincs gondom, bár nagyon érdekes ritmust vett fel a szervezetem. Általában este tíztől éjfélig alszom egyet a kanapén. Aztán át az ágyba, ott durmolás háromig, akkor ivás, pisilés, majd reggel hétig megint aránylag nyugodt alvás. (Leszámítva, hogy óránként kell fordulnom egyet, mert fájni kezd a lábam, ami épp alul van, ám szerencsére a forgás után azonnal visszaalszom.) Lehet, hogy ezt már Szezi irányítja? Mert nagyjából ez lesz az etetés menetrendje is, ha jól sejtem. A kiscsávónk továbbra is sokat mozog, nevetve szoktam mondani Hubynak: tágítja a lyukat, csinálja az utat. A kis fejét egészen lent, a lábait egész fent érzem, minden könyvet és okosoldalt megcáfolva még mindig küldi fel néha a gyomorsavat.
Lassan összeáll a kórházi csomag (megnyugodhattok csajok) és a Szezi kelengyéből is már csak kevés dolog hiányzik. Remélem jövő hét végén azokat is meg tudom venni és akkor tényleg hátradőlés, lábfeltevés. Állítólag készül a hőn áhított zöld nyuszi és a kötésbe is egész szépen beletanultam, lehet, hogy ma nekilátok a takarónak.

Huby már most imádja...

Összességében szeretném azt írni, hogy jól vagyok, és tulajdonképpen rosszabbra számítottam, de azért ez most már igazán nehéz. Vannak még lelki mélypontok is, olyankor jönnek a sötét gondolatok - fogom-e szeretni, jó anya leszek-e, mi lesz Hubyval és velem és hasonló százszor felmerült és órák múlva letűnt kérdések. A másik parám, hogy honnan fogom tudni, mit adjak a gyerekre? Látok extrém dolgokat az utcán, amikor húsz fokban bundazsákban van egy baba, vagy éppen mezítláb, zokni nélkül - talán valahol a kettő között lesz az átmenet. :)

Nem mondom, hogy ridegtartásban akarom felnevelni, de nem szeretném túlfélteni se Szezit. Egy picit aggódtam a terhesség előtt, hogy majd nagyon paramami leszek, de úgy gondolom, hogy aránylag keveset aggódtam. Ehhez nyilván az is hozzájárult, hogy nem volt semmilyen panaszom, és minden vizsgálat, eredemény teljesen tökéletes volt. Ettől függetlenül persze csilliárd dolgon lehetett volna agyalni és aggódni, hogy jajjmilesz, nagyon örülök, hogy ezt "megúsztam" és szeretném majd Szezivel is folytatni ezt a tendenciát. És mivel egy szuperjófej kiscsávó lesz (na jó már most az, igaz Huby?) így nem lesz nehéz dolgom.