MEGÉRKEZTEM!

Sziasztok!

A gólya helyett engem a Nyuszi hozott, 2011. április 25-én húsvét hétfőn 13.26 perckor.
Elég nagyra nőttem odabenn, 4320gr-ot nyomok, és 54 cm hosszú vagyok. Apa és anya nagyon örülnek én meg csak csodálkozva szemlélem a nagyvilágot.
Hamarosan olvashatjátok anya sorait, a születésemről.

Üdv mindenkinek:

Szezi

u.i.: Ja kaptam végül rendes nevet is: HUBAY SZABOLCS

FelkéSZÜLtünk!?

Hetek, sőt hónapok óta készülök bejegyzést írni a témáról. Többször el is kezdtem, de valahogy sosem tudtam befejezeni. Most is azért írok főleg, hogy majd utólag visszaolvasva meglássam igazam volt-e vagy sem.
Egyere inkább azt érzem, hogy a szülésre nem lehet felkészülni. Mondják is, akik már túl vannak rajta, vagy akik végigkísértek már nem egyet. Készülni lehet, mint ahogy mi is megtettük, megtesszük, de felkészülni nem.
Az első és legfontosabb, amit már a terhesség előtt is igyekzetem tudatosítani magamban, hogy nem félek. Bár ha visszagondolok a gyerekkoromra, kislánykoromban azért voltak aggályaim a szüléssel kapcsolatban, de már akkor is tudtam, hogy lesz egyszer gyerekem, így a dolgon túl kell majd esnem. Mióta megláttam a két csíkot a teszten, igyekeztem a szülésre mint pozitív eseményre gondolni, és általában ez sikerült is, persze voltak mélypontok, amikor féltem, vagy hallottam-olvastam különböző rémsztorikat, amiktől szintén sikerült kicsit beparáznom.
Ettől függetlenül ha valaki megkérdezni, hogy félek-e a szüléstől, azt mondom - és azt is gondolom - hogy nem, sőt várom, és biztos vagyok benne, hogy nagy élmény lesz. Hubyval már a kapcsolatunk elején megbeszéltük, hogy apás szülés lesz, ha egyszer lesz gyerekünk és biztos vagyok benne, hogy ahogy az egész terhessség alatt, majd a nagy eseménynél is számíthatok rá száz százalékban.
Tehát a tudatomban és az érzelmeimben úgymond felkészültem, azt hiszem az összes többi dolog már csak egy-egy plusz, ami még erőt ad és még több biztonságérzetet nyújt:
Választottam orvost, aki végig kísérte a terhességem, és a legutóbbi találkozáskor Huby jelenlétében minden szüléssel kapcsolatos aggályomat kérdésemet tisztáztunk.
Választottam szülésznőt, akiben maximálisan bízok, és aki Huby mellett tutira nem csak támaszom lesz, hanem észnél lesz helyettem is.
Több szülésfelkészítőn is részt vettünk Hubyval. Pár hete Márti a kismamatorna tanárunk volt nálunk, és kb. három órás beszélgetés-rajzolás-gyakorlás során átvettük a legfontosabb dolgokat. Ez elsősorban Hubynak szólt, Márti többször is hangsúlyozta, hogy neki nagyon fontos feladata lesz végig: neki kell észnél lenni. A levegőt nekem kell venni, de Huby segít abban, hogy ezt helyesen tegyem.
Kétszer is jártunk a Szülészeti Klinikán. Megmondom őszintén, az a hely engem nyomaszt. Ahányszor oda kellett mennem az utóbbi hónapokban összeugrott a gyomrom. Hogy ennek mi lehet az oka nem tudom, lehet, hogy csak az agyam hátsó felében ücsörög egy gonosz manó, aki ilyenkor kongat egy vészcsengőt, hogy huhú itt fogsz szülni, parázni kell...  Vagy egyszerűen a helynek nem jó a kisugárzása? Rossz a fekvése? Nem tudom, de nincs nagyon választásom, így próbáltam megbarátkozni vele. Tegnapelőtt megnéztük a szülőszobákat is, nem tűntek ijesztőnek, és újabb biztonságérzetet adott, hogy már nem lesz a hely teljesen ismeretlen.
Sokáig úgy gondoltam, hogy a homeopátiás gyógyszereket is segítségül hívom, aztán meghallgattam több előadást is és sajnos nem győztek meg, sőt. Amikor meghallottam, hogy bizonyos homeo bogyókat a néma kacsa szerveiből készítik, akkor lettem biztos benne, hogy köszi de ezt én most nem próbálom ki. Marad a málna levél tea, amit iszogatok.
Már majdnem készen áll a kórházi csomagom is. Ekörül a pakk körül sokat forogtak a gondolataim - ez kicsit figyelemertelésnek is jó volt, mert szerintem nincs olyan nagy jelentősége. Bár többen figyelmeztettek - internet és aggódósabbak - hogy már a harmicadik héten pakoljam össze, de akkor még éppen nem álltam a dologra készen semmilyen szempontból. Aztán kaptam több listát is, hosszúakat, rövideket, az egyiket a szülésznőm is átnézte és kicsit átírta, tehát ennek alapján igyekzetem a legjobbat kihozni belőle, de tuti így is lesz olyan dolog, ami majd váratlanul ér.
Sokat beszélgettünk arról is Hubyval, hogy mikor lenne jó szülni. Több dátumunk is volt-van, szerintem már úgy megkavartuk vele Szezit, hogy még ha akart volna se tudna szót fogadni nekünk. Így aztán bármi lehet és bármikor. Hogy felkészültünk-e? Megpróbáltuk.
Egy pár héttel fiatalabb kismamával beszélgettem a napokban, pont erről a témáról és ő kérdezte tőlem, hogy szerintem hogy tud még jobban felkészülni? Én csak annyit mondtam neki, hogy fejben. Maradjon pozitív. Mert ahogy számtalan orvos, szülésznő, felkészítő, kismama, okosember szájából elhangzott: minden szülés más és más, hiába az előre elképzelt, leírt forgatókönyv, azt bármikor bármi keresztülhúzhatja.
Ettől függetlenül azt gondolom nem szabad feltett kézzel állni és azt mondtani, hogy tökmindegy mi lesz, csak essünk túl rajta. Én is így szeretném. Megélni, átélni, Szezivel Hubyval. Akár nevetve, akár szenvedve egy hosszú és gyönyürű folyamat végét lezárja majd a szülés, és elkezdődik egy új kaland: család leszünk.

Visszaszámlálás

Ma betöltöttük a 38. hetet. Mostmáraztán tényleg bármikor bármi lehet, főleg mert nem sikerült egy fix dátumot kitűzni magunk elé, már a harmadikat próbáljuk Szezinek megsúgni és szerintem most már röhög rajtunk és azt mondja: "úgy is az lesz amit én akarok".

A dalmata új helyet talált magának.

A hét megint elég sűrűre sikeredett és úgy tűnik egy picit jobban vagyok az előző bejegyzéshez képest, enyhültek a bálnatünetek is, vagy csak megszoktam. Nem tudom, de a hét második felére egészen felpörögtem.
Hétfőn NST-n voltunk. Aki még nem szült, annak leírom, hogy ez a vizsgálat a baba szívét, illeteve annak alkalmazkodóképességét hivatott vizsgálni. (Orvosoktól bocsi, ha pongyolára sikerült, ha rosszul írtam valamit, javítsátok!). A lényeg, hogy az ember lányát félig ülő helyzetbe helyezik, és a hasára tesznek két kütyüt, ami egy géppel van összekötve. Folyamatosan hallani a kis vonatzakatolást (baba szívhang) és anyukának a kezében tartott kis gombot kell nyomnia, amennyiben határozott mozgást érez. Próbáltam megtárgyalni Szezivel, hogy szépen mozogjon majd, hogy hamar végezzünk, de nem rúgott túl nagyokat. Bár nagyon kedves volt mindenki, nem tetszett, hogy pár perc után odajöttek ütögetni meg csípkedni a hasam, ébredj baba felkiáltással... Pontosan ezt szerettem volna elkerülni. Hatása nem is volt a dolognak, Szezi lapult csendben. Illetve én éreztem hogy feszít odabenn és olyankor hallottam is hogy a szívverése gyorsul, ám nekem azt mondták, hogy csak határozott rúgásra nyomjam a gombot. Így is összehoztunk azért három mocorgást és kb. tíz perc alatt abszolváltuk a feladatot. Szezinek most csak négyes alát adok. :)
Az NST után egy ajtóval odébb mentünk, mert az utolsó ultrahangra volt időpontunk. Rövid várakozás után hívtak minket, az utolsó kismama voltam aznap. Ugyanaz a doki volt, aki legelőször vizsgált meg a klinikán, hát most sem győzött meg. Egész végig egy szót se szólt hozzánk, a monitort sem fordította felém. Huby szerint mondjuk nem maradtam le semmiről, mert semmi nem látszott. Szerencsére a doki azért látott ezt azt, bár volt, hogy az asszisztensnek úgy kellett lelesni az adatokat a monitorról. A végeredmény: Szezi becsült súlya 3114 g (ezt honnan tudja ilyen pontosan!?) és minden rendben. Azt hogy végeztünk, onnan sejtettem, hogy kikapcsolta a monitort, mert Dr. Néma ezt is elfelejtette közölni velem. Hiába, annyira rutinos rókaként mentem már az UH-ra, hogy elfelejtettem pozitív energiákat küldeni az akutális doki felé.
Nehezen bírom ki, hogy ne dolgozzak. Egyrészt van meló és segíteni kell Hubynak másrészt próbáltam úgy eltölteni a napokat, hogy tudatosan pihenek és megmondom őszintén, hogy halálra untam magam. Azért figyelek a jelekre és ha elfáradok, akkor visszafogom magam. Sajnos a fészekrakó ösztön nálam nem jelentkezik, legalábbis nem takarítási lázban nyilvánul meg. Pedig a lakásra ráférne a dolog, hátha még a napokban rámtör. Viszont kimostam már egy adag Szeziruhát, és terveim szerint ma megvesszük az utolsó hiányzó darabokat is a kelengyéből. Van egy-két dolog, amit szívesen vennék, de Huby szerint felesleges és a mocskos marketingstratégiák áldozata lettem.

Belezúgtam a Grobag termékekbe. Nagyon tetszik a hálózsákjuk:
http://www.gro-store.co.uk/little-space-invader-by-grobag.html
És szerintem szuperdizájnos a szobahőmérőjük
:http://www.gro-store.co.uk/gro/grobag-accessories/gro-egg.html

Előbbire azt mondta Huby, hogy aránytalanul drága (10ezer HUF a Brendonban, de ebay-en találtam már 5ezerért is) utóbbira pedig, hogy felesleges hülyeség és felejtsem el, hogy veszünk ilyet. Szerintem nem felesleges, mert amellett hogy szuperül néz ki (Haha) méri a szoba hőmérsékletét is, és éjjeli fénynek is kiváló. Ebay-en szintén találtam 5 ezerért. De egyelőre, a titkos kívánságlistám részévé vált.
Apu tegnap végre elhozta a bölcsőt Szekszárdról. Hetek óta tolódott az ügy, egy ideig úgy volt Huby megy érte mert lesz arra dolga, aztán nem jött össze, akkor megkértem aput, neki meg persze akkor épp összetorlódtak a dolgai. De a lényeg, hogy végre itt van a garázsban, ma addig nem fekszünk le amíg Huby fel nem hozza, és lepedőt is fogok bele venni, meg textilpelust Szezi feje alá. Takarója már van több is. Tehát aludni már van hol, pelenkázni tudjuk mibe, az élelmezés adott. Azt hiszem nagy baj már nem történhet. 

Nyüglődés

Tegnap kezdődött el az igazán nehéz része a terhességnek. Még egy picit bizakodom, hogy valamilyen front, vagy egyéb környezeti hatás is rásegített, és nem lesz ilyen nehéz - vagy nehezebb még két hétig, mert akkor Hubynak is fel kell kötni a gatyeszt. Nem arról van szó, hogy kibírhatatlan, de most már totálisan korlátozva érzem magam szinte mindenben, és a vissza-visszatérő hangulatváltozások sem segítenek a helyzeten.

Bontanám már... :)

Pénteken még megcsináltam egy baba- és egy portréfotózást, szinte teljesen egyedül. Előtte - igaz, csigatempóban - felsétáltam a Tettye utca aljából a közepére. Aki nem pécsi, annak elmondom, hogy ez egy hosszú, meredek utca a Mecseken :) Szezi bírta, nagyon érdekes, hogy amikor fotózok-dolgozok sosem csinál heves mozgásokat.

Tegnap délelőtt már a torna is nehéznek tűnt, és nagyon fáradtnak éreztem magam, amikor hazaértünk, bár előtte még be is vásároltunk. A nokedli tésztát már nem volt erőm kikeverni. Szerencsére az én erős férjem ott volt és rábízhattam ezt a nemes feladatot. Délután kosármeccsre készültünk, a bajnoki döntő első összecsapását játszották a lányok a rájétszásban. Előtte még próbáltam a kádban rápihenni az eseményre. Nagyon vártam már, mert az volt a terv, hogy hosszú idő után ismét együtt szurkolunk Nic, Tünde és én. A csarnokba érve még jól voltam, aztán elfoglaltuk a helyünket és kb. öt perc múlva éreztem, hogy nem vagyok jól, szédülök. Szinte az egész terhességem alatt azonnal megérezetem, ha valahol kevés volt az oxigén, egyszer az Árkádban, egyszer az Ázsiában lettem majdnem rosszul, azóta próbáltam is kerülni az ilyen helyeket: sok ember, mesterséges szellőztetés. A csarnokban eddig ilyen gondom nem volt, és most sem voltak extrém sokan. Kimentem a büfébe, ittam egy kis cukros üdítőt, slukkoltam párat a fresh air-ből és reménykedtem, hogy majd a meccs izgalma eltereli a figyelmemet. Nic javasolta, hogy üljek át a hátsó sorok valamelyikébe, mert ott kényelmesebb székek vannak. Eleinte tiltakoztam, mert mindig az első sorból szoktam figyelni az eseményeket, aztán szót fogadtam neki. Ám ott is éreztem, hogy nem lesz ez így jó. Egyszerűen nem tudtam élvezni a meccset, mert arra kellett koncentrálnom, hogy nehogy rosszul legyek és úgy kelljen felmosni a padlóról. Szóltam Hubynak, hogy a szünetben vigyen haza, végül már az első negyed után mentünk a kocsihoz. Otthon aztán a kanapén már teljesen jól voltam, próbáltam figyelemmel követni az online közvetítést, szerencsére a lányok az én szurkolásom nélkül is nyerni tudtak.

Sajnos be kell látnom, hogy elkezdődött az utolsó két-két és fél hét és most már nem ugrálhatok. Egyik napról a másikra hirtelen lett nagyon nehéz minden. A kanapéról kb. tíz másodperc, mire felkelek. A másodikra fújtatva megyek fel. Enni csak keveset tudok, azt is két részletben. Ülni szinte sehol és sehogy nem esik jól, kivéve a babzsák fotelben, de ott se sokáig. Szerencsére az alvással továbbra sincs gondom, bár nagyon érdekes ritmust vett fel a szervezetem. Általában este tíztől éjfélig alszom egyet a kanapén. Aztán át az ágyba, ott durmolás háromig, akkor ivás, pisilés, majd reggel hétig megint aránylag nyugodt alvás. (Leszámítva, hogy óránként kell fordulnom egyet, mert fájni kezd a lábam, ami épp alul van, ám szerencsére a forgás után azonnal visszaalszom.) Lehet, hogy ezt már Szezi irányítja? Mert nagyjából ez lesz az etetés menetrendje is, ha jól sejtem. A kiscsávónk továbbra is sokat mozog, nevetve szoktam mondani Hubynak: tágítja a lyukat, csinálja az utat. A kis fejét egészen lent, a lábait egész fent érzem, minden könyvet és okosoldalt megcáfolva még mindig küldi fel néha a gyomorsavat.
Lassan összeáll a kórházi csomag (megnyugodhattok csajok) és a Szezi kelengyéből is már csak kevés dolog hiányzik. Remélem jövő hét végén azokat is meg tudom venni és akkor tényleg hátradőlés, lábfeltevés. Állítólag készül a hőn áhított zöld nyuszi és a kötésbe is egész szépen beletanultam, lehet, hogy ma nekilátok a takarónak.

Huby már most imádja...

Összességében szeretném azt írni, hogy jól vagyok, és tulajdonképpen rosszabbra számítottam, de azért ez most már igazán nehéz. Vannak még lelki mélypontok is, olyankor jönnek a sötét gondolatok - fogom-e szeretni, jó anya leszek-e, mi lesz Hubyval és velem és hasonló százszor felmerült és órák múlva letűnt kérdések. A másik parám, hogy honnan fogom tudni, mit adjak a gyerekre? Látok extrém dolgokat az utcán, amikor húsz fokban bundazsákban van egy baba, vagy éppen mezítláb, zokni nélkül - talán valahol a kettő között lesz az átmenet. :)

Nem mondom, hogy ridegtartásban akarom felnevelni, de nem szeretném túlfélteni se Szezit. Egy picit aggódtam a terhesség előtt, hogy majd nagyon paramami leszek, de úgy gondolom, hogy aránylag keveset aggódtam. Ehhez nyilván az is hozzájárult, hogy nem volt semmilyen panaszom, és minden vizsgálat, eredemény teljesen tökéletes volt. Ettől függetlenül persze csilliárd dolgon lehetett volna agyalni és aggódni, hogy jajjmilesz, nagyon örülök, hogy ezt "megúsztam" és szeretném majd Szezivel is folytatni ezt a tendenciát. És mivel egy szuperjófej kiscsávó lesz (na jó már most az, igaz Huby?) így nem lesz nehéz dolgom.

Partra vetett díszbálna

Huby pontosított ma így miután közöltem vele, hogy haszontalannak érzem magam és olyan vagyok mint egy díszponty. Igen, olyan vagy, de nem ponty, hanem bálna - közölte. A tegnapi optimizmusom valahol ma délután fél 3 fele elpárolgott és azóta sem tért vissza.

Képtelen vagyok feldolgozni azt, hogy eltelik úgy nap, hogy szinte semmi vagy csak nagyon kevés hasznosat csináltam. Persze erre mindenki azt mondja, hogy a terhesség utolsó hónapjában pihenni kell, meg lábatfeltenni. Na de itt kéremszépen még háborús állapotok uralkodnak. Pakolni kéne, meg babaruhát mosni. És hol van a híres fészekrakó ösztön? Mindenki azt mondta, hogy az utolsó hetekben állandóan takarítani fogok. Hát én nem.
Reggel még pörgök. Ma is hétkor keltem (magamtól), nyolcig befejeztem egy elmaradt munkát a számítógépnél, aztán reggeli csinálás Hubynak, ébresztés. Majd újabb kis meló a laptopnál, főztem egy gyors ebédet, és evés közben már éreztem, hogy le kell pihennem. Aludtam egy jó fél órát a kanapén, de előtte még fejben elterveztem, hogy mi mindent csinálok, ha felébredtem. Nagyjából semmi sem lett belőle. Beültem a kádba, direkt nem forró vízbe, hogy kicsit magamhoz térjek. Szezi ficánkolt most is, de ezúttal nem rúgott ki semmit a kezemből. Aztán kijöttem és nem éreztem magamban azt a kirobbanó erőt, ami a ruhapakoláshoz, a pattanás retusáláshoz, vagy a vasaláshoz kellett volna, így aztán bevackoltam magam a babzsákba és próbáltam kötni. Merthogy tegnap beleraktam a bogarat a saját fülembe, és megkértem anyut, hogy tanítson meg kötni. Persze megint olyan baromi naív voltam. Elképzeltem, hogy megmutatja, hogy kell és aztán neki is állok Szezinek takarót kötni. Mert közben befészkelte magát a lelkembe a vágy, hogy szeretnék valamit magam elkészíteni neki. És már láttam is a zöld takarót magam előtt, rajta kis hímzéssel... Aha persze. Jelen pillanatban egy kb. tíz négyzetcentiméternyi kis kék izét kötögetek (tegnap délután óta) és nagyjából nincs két egyforma sor benne. Kötés közben azon gondolkodtam, hogy valaki kitalálhatná a kötés elemzést - a grafológia után szabadon, mert amíg az ember nem tud profin kötni, addig a hangulata is befolyásolja az aktuális alkotás minőségét. Szóval kötök, és Huby ahányszor meglát elröhögi magát. Olyan kis gonosz, én csak próbálok jó anyuka lenni. Na jó amúgy izgat is a dolog és iszonyat kihívás és minden csúnya sor után elhatározom, hogy majd a következő szebb lesz.

Szóval épp kötögettem, amikor Huby hazaért, és miután jól kiröhögcsélte magát rajtam, kiderült, hogy elfelejtett valamit elhozni a városból (amiért direkt felhívtam, hogy ne felejtse el - most röhögjünk mi) és eszünkbe jutott, hogy száz éve készülünk eljutni a Szülészeti Klinika szülésfelkészítőjére, most végre mehetnénk. Főleg mert a téma is érdekelt, alternatív vajúdási és szülési módok volt a címe.
Dr. Hartmann Tamás tartotta. Ő az a doki, akit többen ajánlottak, többen meg nem, és sokáig hezitáltam, hogy őt válasszam-e. Most már tudom, hogy egy szempontból ő lett volna a tökéletes. Ha valaki nyitott az alternatív szülésre, hát akkor ő az. Kiderült, hogy az eddigi két vízben szülésből az egyiket ő vezette le Pécsett. Az előadáson elmondta, amit már tudtunk, hogy sajnos a Klinikán nem osztja mindenki a Megyeisek nézeteit, és elképzelhető, hogy egy-két orvos majd furcsán néz ránk, ha olyasmit kérünk, amiket ő az előadásában megemlített. Pedig semmi különösre nem kell gondolni, csupán csak híve annak, hogy a szülés menetét elősegíti, ha a kismama nem csak feküdhet vajúdás közben, hanem bármilyen neki tetsző pozíciót felvehet, valamint apuka aktív részvételét is támogatja. Igazából sok új dolgot nem tudtunk meg, mert a szülésznőnk már szinte mindent elmondott, de azért jó volt egy orvos szájából is hallani ezt.
Majdnem két órát ültünk ott, és sajnos azóta iszonyatosan nyűgös vagyok. Hazaérve se találtam a helyem, se a babzsákban, se a kanapén, és az az igazság, hogy a vacsorára elfogyasztott babfőzelék semmit sem javított a helyzeten. Talán lassan jobban meg kellene fontolnom mikor és mit eszem?!

Hónapról hónapra

Izgés mozgás

És ezennel betöltöttük a bűvös 36. hetet. Mostantól bármikor kijöhet Szezi. Persze nem fog, de azért megnyugtató kissé a dolog. Mindenki a hasam méretén csodálkozik és továbbra is meghazudtoljuk az internetet, mert kedvenc gyerekem még mindig a tüdőmet és a gyomromat rugdossa, kivéve amikor valami egész mást.

Például ma délelőtt a kezemből az újságot. Nem viccelek. Ültem a kádban és próbáltam lazítani. Ugyanis a szülésznőmtől azt az utasítást kaptam, hogy tudatosan kell kikapcsolódnom és relaxálnom. Rátapintott a lényegre, mert nekem ez nem is olyan könnyű feladat. Mert olyan vagyok, mint a búgócsiga, ha a testem pihenne is, az agyam pörög, tervez, szervez, intézkedik. De most próbálok szépen tudatosan leállni kicsit. Szerencsére a blogírás inkább kikapcsol, szóval megpróbálok ezentúl picit többet írni. Az olvasás is jól esik, találtam egy könyvet, amit kb. tíz éve nem bírok elolvasni, pedig érdekel... Napsütötte Toscana a címe, ám eredeti nyelven van, tele leírásokkal, kevés párbeszéddel, talán ezért is volt eleinte kicsit nyögvenyelős az olvasása. Ám azóta kicsit jobban tudok angolul, mint amikor elkezdtem, szóval most majd befejezem talán. Gondolkodtam kézimunkázáson is. Köthetnék valamit Szezinek. Ha tudnék kötni. Milyen gyorsan lehet megtanulni kötni? :)

Na szóval ott tartottam, hogy ültem a kádban. Olvastam egy újságot szépen nyugiban, amikor is egyszercsak Szezi akkorát, de akkorát rúgott, mint még soha és annyira megijedtem, hogy kirepült az újság a kezemből. Szívesen írnám - mert az olyan tipikusan filmbéli jelenet lenne - hogy a vízben landolt a magazin, de csak a kád szélére esett. Én meg pánikba. Aztán percekig figyeltem, hogy lesz-e következő mozgás, de lehet, hogy Szezi is megijedt mert csendben meghúzta magát. Azóta persze nincs nyugalom, forog, rugdos, csuklik. Én közben kijöttem a kádból és próbálok hasznos lenni itthon. Huby ugyanis Gyirmótra ment focimeccset fotózni és egész nap egyedül vagyok - már csak ezért sem szülünk - így a sok tudatos pihenés mellett

tudatosan pakolok is.

Lassan két hete, hogy kész lett a festés, de még nem tértünk igazán magunkhoz. Na nem a sokktól, mert a falak színe szuper lett - érdemes volt annyit vitázni rajtuk. Hanem még hiányoznak polcok, szekrények, amikre és amikbe fel és kipakolnánk. Szépen lassan haladunk. Múlt szombaton itt volt Anyu és Nóri és kitakarítottuk az egész lakást, az utóbbi időben tuti, hogy nem volt ilyen tiszta. Azóta megy a lassú és komótos kipakolászás. Huby naponta egyszer felkiált, hogy már megint nem találja ezt-vagy-azt, olyankor kutat, keres, előkerül egy újabb doboz, annak a felét kiüríti, a másik fele marad a földön. Szóval most még az őskáosz állapotát éljük, bár a háló egész jól áll, csak a polcok és kiegészítők hiányoznak.
Jelen állás szerint Szezi eleinte velünk alszik majd egy szobában, van aki szerint ez nagyon jó ötlet, van aki aggódik, hoy nem fogjuk tudni majd a saját helyére szoktatni, de én most úgy érezem, hogy nem lennék nyugodt, hogy a babám akivel 9 hónapig együtt voltunk egyszercsak a lakás másik végébe számüzetik. Tehát marad a közös szoba. Tegnap elhoztuk végre Zsófiéktól a

kölcsön pelenkázót, a kiságyat és a Quinny-re pattintható mózeskosarat. (Ezúton is köszönjük szépen!!! És Apikának is a fuvart!!!) A pelenkázó hollétéről volt egy kisebb vitánk Hubyval. Mivel ez egy káddal egyberakott darab, Huby úgy gondolta, hogy a fürdőszobában a helye. Ezzel csak két problémám volt: egyrészt a fürdőben nincs elég hely, másrészt a pelenkázónak egyéb funkciói is lesznek, például öltöztetés. Aztán abban maradtunk, hogy eleinte a hálóban lesz a bölcső mellett - amit még el kell hozni Szekszárdról - és majd szépen minden a gyakorlatban kialakul.
Mert rájöttem valamire - és ebben a védőnőnk is nagy segítségemre volt. Baromira felesleges egy csomó dolgon előre agyalni, parázni, izgulni. Szinte minden majd útközben derül ki. Oké, persze az ember, amit tud és amit észszerűnek tart, megvesz a kelengye listáról, a gyereknek van ruhája, pelenkája, kádja, és persze kiságya. Ha valamit elfelejtettünk? Gond egy szál se, három TESCO is van a városban, mind éjjel-nappal nyitva, szinte bármit be lehet ott szerezni. A lényeg, hogy kezdek megnyugodni, és pozitív vagyok és érzem, hogy előbb utóbb minden a helyére kerül.