Szösszenetek

A terhességem alatt először szólítottak soron kívül. Bevallom őszintén, eddig nem sokszor használtam ki a pocakos lét előnyeit. Először talán akkor, amikor Luxemburgba utaztunk és Hubyt előreküldtem, hogy foglaljon jó helyet a repülőn.
Most sem volt szándékos a dolog. A t-mobil egyik üzletében szerettem volna befizetni a telefonszámlám, és szépen - ahogy a többiek - sorszámot húztam. Nem vártak sokan, de azért páran azért ücsörögtek bent. Felvillant a következő szám a kijelzőn, ám senki nem mozgolódott. Az ügyintéző hölgy is megpróbálta hívni a számot, de ismét nem jött válasz. Akkor meglátott és intett, hogy akkor menjek én. Jó érzés volt.

Az Árkádban siettem a dolgomra, előttem egy apuka ment, kézen fogva vezette kb. 3 éves kisfiát. Nagyon helyesek voltak és persze rögtön Huby és Szezi jutott eszembe, hogy nemsokára így battyognak majd ők is. Ezen ugye mosolyogni kellett, és hát ami a szívemen az az arcomon, így nem maradt rejtve a meghatottságom. Abban a pillanatban vettem észre, egy idős bácsit, az egyik asztalnál. Ő is látta a párost, és neki talán a fia és az unokája jutott eszébe, mert ő is mosolygott. A szemünk találkozott egy pillanatra, és tudtuk, hogy mindketten ugyanazért mosolygunk.

Szeretem a kutyákat. Szerintem nagyon mókás élőlények, Hubyval mindig köszönünk, ha szembe jön egy-egy jópofa példány az utcán. Talán érzik, hogy csípjük őket, mert mindig odajönnek egy szaglászásra, simogatásra. Messziről figyeltem egy kis göndörszőrűt a minap. Épp valami halaszthatatlan szaglásznivalója volt, és valahogy furcsán állt. Te jó ég, ennek a kutyának három lába van, futott át rajtam. Figyelni kezdtem, vajon hogyan küzd meg szegény ezzel a fogyatékosságával. Vidáman szaglászott tovább. Egyszer csak a gazdi füttyentett, és a kutya megmozdult, vidáman szaladt a hang irányába. Négy lába volt, csak az egyik takarásban. Megnyugodva mosolyogtam. Mégis kerek a világ.