Bálozik a Szezámmag 2.0

Lassan hagyomány, hogy évente két bálon ott vagyunk - dolgozunk Hubyval. Az egyik a Magyar Hölgyek Gasztronómiai és Borrendjének rendezvénye - arról olvashattatok már tudósítást - a másik pedig a Rotary Bál. Itt jártunk tegnap mindhárman, és nagyon jól éreztük magunkat.

Négy éve fotóztam először Rotary Bálon, akkor még csak a Royal Club egyik cikkéhez, és az akkori elnök dr. Hubay Gábor volt. Bemutatkozott és rögtön újságoltam neki, hogy az én páromat is Hubaynak hívják. Felcsillant a szeme és közölte, hogy feltétlenül találkoznunk kell majd, mert biztos rokonok. A találkozás megtörtént, azóta nem is egyszer, a rokonsági fokot még nem tisztáztuk, de Huby szerint Gábor nagyon hasonlít az egyik unokatestvérére, illetve mindketten a felvidéki Hubóról származnak és felmenőik viselték is a Hubói előnevet (Hubói Hubay Huba?! :) ). A következő évben már hivatalos fotósként vettünk részt a bálon, és megismertük Gábor családját is. Szépen szövődik a barátság, az idei bált én Fruzsival (Gábor egyik lánya) és párjával csevegtem végig, aki nagy Szezi rajongó. De addig még volt egy mozgalmas délutánunk Hubyval.

Gábor a tisztázatlan eredetű Huby rokon.

Fruzsi Szezirajongó és péntektől már hivatalosan is rokon :)

Valamiért mostanában elveszőben van az előregondolkodós képességem. Így aztán szombat délelőtt próbáltam fel a két bevethetőnek gondolt nadrágomat. Mindkettő rámjött (hol van az a 11 kiló?) de se begombolni nem tudtam őket, se leülni bennük. (Áhá, megvan!). Na jó, de akkor MIT VEGYEK FEL? És ez most komoly dilemma volt, mert farmerban mégsem mehetek, szoknyám is csak egy van, az is farmer. Eszembe jutott, hogy lapul a szekrény mélyén egy aranyszínű hosszú ruha, amit még tíz éve vettem egy Alexandra bálra. Felpróbáltam és szuperül állt. Huby meglátta rajtam, és miután elakadt a lélegzete, közölte, hogy ezt nem vehetem fel. Próbáltam még egy-két kört futni, stólát magamra teríteni (elöl-hátul kivágott cuccról van szó), aztán győzött a józan ész. Megbeszéltük, hogy a bálba elsősorban fotósként megyünk, így annak megfelelően kell öltöznünk és nem kell még jobban felhívni magamra a figyelmet, a pocak miatt így is eléggé észrevehető leszek majd.
Igen ám, de akkor még mindig nincs megoldva a ruha kérdés. Emlékeztem még egy fekete felsőmre is, amit kifejezetten kismamásnak találtam már akkor, amikor vettem, így már csak ahhoz kellett egy fekete nadrágot találni, szerencsére az első boltban sikerült is. Huby is tiszta feketét húzott, meg is jegyeztem, hogy akkor most mi leszünk a Men in Black.
Be kellett látnom tegnap azt is, hogy bizony már nem készülődök olyan gyorsan, mint pocak nélkül. Egy harisnya felhúzása hosszú percekig is eltarthat, főleg, ha hármat is magamra kell rángatnom, mert elfelejtem ellenőrizni, hogy nem lyukas-e. Aztán ha valamit leejtek, akkor nem csak úgy hopp felkapom, meg kell tervezni, hogy hogy kerülök földközelbe, mert hajolni, azt ugye nem tudok. Így marad a guggolás (fárasztó, főleg visszakecmeregni állóhelyzetbe) vagy a mérleghinta mutatvány. Utóbbi meg veszélyes, mert többször kibillentem már az egyensúlyomból és szerencsém volt, hogy egy szekrény vagy polc megállított a felborulásban.
Végül csak felöltöztem, Huby is elkészült, irány a Palatinus. Szokás szerint rózsával köszöntötték a hölgyeket, én is kaptam, rögtön pózoltam Hubynak (jó lesz majd a blogra), aztán bevetettem magam a tömegbe a fényképezőgéppel. Régen fotóztam már, így nagyon élveztem a dolgot. Sokan dicsérték a pocakomat, sokan csak most értesültek róla, és mindenki megjegyezte, hogy milyen szép vagyok. Kihúztam magam, mert én nem láttam ezt így otthon a tükörben - le is kell cserélni őket azt hiszem.

A Hubay asztalnál kaptunk helyet Fruzsival és Ákossal szemben, ennek örültem, tudtunk végre beszélgetni kicsit. A svédasztalos vacsorát végigettük Szezivel, bár mostanában kicsit kevesebbet eszem, mert nincs már annyi hely. Illetve egész pontosan egyszerre keveset eszem, Huby szerint félóránként tudnék újratölteni. Megint igaza volt, mert az utolsó desszert elfogyasztása után félhangosan közöltem, hogy úgy ennék még egy kis palacsintát. Huby azonnal pattant (a drága), negyedórát várt rá, és hozta, én meg amikor megláttam, nem azt mondtam, hogy köszi, hanem hogy narancskarika nem volt? Azonnal el is szégyelltem magam és összevissza pusziltam hogy egy drága jó ember, és én meg egy hisztis banya vagyok.

Huby viszont egy angyal és minden hisztim ellenére még táncolt is velem, először csak egy lassú számra, aztán beálltunk a merengue-tanulók közé és azt is roptuk.

Talán a délutáni alvásnak köszönhető, de nagyon jól bírtam az éjszakázást, még fél egykor is jól voltam, vártuk a tombola végét, hátha nyerünk valamit. Az idén nem volt szerencsénk, de egy élménnyel mindenképp gazdagabbak lettünk, remélem Szezi is jól érezte magát, majd májusban elmeséli.