Újra a váróteremben

Múlt vasárnap betöltöttük a harmincadik hetet Szezivel és ezen a héten, újabb vizsgálatok vártak ránk. Összesen kb. egy órát ücsörögtünk két váróban, találkoztunk 2 orvossal és megtudtunk egy-két dolgot Szezi méreteiről, valamint a Szülészeti Klinika működéséről.

Kedden a választott orvosomhoz volt időpontom. Sajnos akármennyire is magánrendelés, várni bizony kell, mert mindig csúszásban van. Már gyerekkoromban sem szerettem orvosi váróban ücsörögni (oké ki szeret?), és nem csak azért, mert várni kell, hanem a káosz miatt. Most is odaértem pontban hét órára (akkorra volt időpontom), de nem izgultam, tudtam, hogy nem kerülök azonnal sorra. Négyen ültek az előtérben. Gyors fejszámolás: minimum egy órát itt kell még maradnom. Aztán kiderült, hogy kísérők is vannak. Végül, amikor egy párocska volt már csak előttem, megkérdeztem, hogy ugye háromnegyed hétre jöttek. Kiderült, hogy nem, ők negyed nyolcra jöttek, csak hát előbb idejöttek, mert az emberek általában érkezési sorrendben szoktak beesni és úgyis mindig csúszás van. Na ezt nem értettem pontosan, és mert nyúl vagyok ezért nem is kértem meg, hogy fejtse ki bővebben, hanem szépen bementem következőnek.
Dokibá' nagyon szűkszavú volt. Már félig levetkőztem, amikor eszébe jutott, hogy álljak a mérlegre. Lehet, hogy ezért mutatott csak 82.5 kilót? A védőnő mérlegén 2 hete 82 kg voltam, ezek szerint megállt a bálnásodás, és neki lett igaza. Ő mondta, hogy elképzelhető, hogy eddig híztam én is, de most már csak a baba nő és vele a pocakom. Nem bánnám.
A vizsgálat is pikk-pakk megvolt, Szezi fejjel lefelé, kicsit keresgélni kellett a szívhangot, de aztán szépen hallottam a kis vonatzakatolást. Ezen mindig mosolyognom kell. Ultrahangos vizsgálatot most nem csinált a doki, mert másnapra volt időpontom a klinikára, harminc hetes UH-ra.
Bár Huby a lelkemre kötötte, hogy ahogy terveztem beszéljek végre a szülésről a dokival, látva-hallva a szűkszavúságát majdnem kijöttem öt perc után. Aztán eszembe jutott, hogy fizetni kell és arról eszembe jutott, hogy hétezerért még beszélgethetünk kicsit, valamint megjelent lelki füleim előtt a lecseszés, amit azért kapok, hogy megint nyúl voltam. Így aztán kértem, hogy beszélgessünk még kicsit a szülésről. A doki nagyon lazán közölte, hogy ő bármelyik szülésznővel együtt működik, rám bízza a választást, illetve mondta, hogy ő mindenre nyitott, amíg rendben vagyok és a baba is, nem erőltet semmit, mehet minden a maga útján. Annak a híve, hogy egy szülész akkor jó, ha nem avatkozik közbe, és karba tett kézzel figyel. Ez nekem így meg is felel, a többit a szülésznővel fogom egyeztetni. Fel is hívtam tegnap este Gabit, jövő héten találkozunk. Nic szerint ő olyan "aládtérdel" típus, hát ez is jó lesz.

Szerdán fél 11-re volt időpontunk ultrahangra a klinikára, Huby hiába kísért el, az épületbe nem jutott be. Már az ajtóban közölték, hogy mivel influenza járvány van, csak kinn várakozhat. Aztán megengedték neki, hogy a recepción leüljön. Én megint pontos voltam, 10.30-kor ott ültem az UH váróban. És megint jött a móka. Két helyen folyik ilyenkor a vizsgálat, persze az ember nem tudja, hogy hova kapott időpontot. Az egyik ajtón kijött egy határozott asszisztensnő és kérdezte, hogy ki vár XY doktorra? Kb. öten feltették a kezüket. Tőlük begyűjtötte a papírokat, és közölte, hogy fogalma sincs ki milyen sorrendben jött, majd valahogy szólítják őket. Én csendben ültem és gondoltam, a másik helyiségbe hívnak majd be. Kiderült, hogy van még egy anyuka szintén 10.30-ra, őt behívták, majd amikor kijött, elsoroltak kb. 5 nevet, és miután nem jelentkezett senki, becsukták az ajtót. Kezdtem rosszat sejteni. Valószínűleg én a másik vizsgálóban vagyok felírva, csak XY doktor odahívta a saját pácienseit és majd utánuk kerülök sorra, tökmindegy, hány órára kaptam időpontot. Komolyan mondom ezen most már csak nevetni tudtam, nagyon lazán fogtam fel a dolgot. Csak szegény Hubyt sajnáltam, aki a recepción kuksolt. Aztán eszembe jutott, az első meg a második ultrahang, hogy mennyire izgultam akkor. Most meg csak szépen ültem és vártam. Közben csekkoltam a mosdót, hát szappan az nem volt, hajrá influenza!
Bölcs dolog volt megőrizni a nyugalmam, mert hamar behívtak. Komolyan mondom, olyan érzésem volt, hogy a dokinak meg a két asszisztensnek egy határozott, de kedves köszönés is jól esik, mintha ez nem lenne természetes. Én próbáltam mosolyogva, csilingelve belépni, hátha jobb kedvük lesz és mindent elmondanak. Ez is bejött. Doki gyors volt, de alapos és miután minden méretet bediktált, nekem is végigmutatott mindent. Fejecske a helyén, szépen befordulva, két kéz, két láb, ver a szív. És még mindig fiú, bár a doki azért hozzátette, hogy akkor lesz tuti a dolog, ha megszületett. Még a kis arcát is láttam Szezinek, épp a kezét próbálta a szájába gyömöszölni, nagyon helyes volt, bántam, hogy Huby nem jöhetett be, hogy lássa. Az orvos kétszer is rákérdezett, hogy hányadik hétben vagyok, aztán mondta, hogy a méretei alapján inkább 32 hetesnek felel meg. Szóval most már tuti, hogy nagy gyerek lesz. Szerintem izmos is, mert nagyon sokat rugdos, kepeszt, nyomja ki magát. Viszont továbbra is ragaszkodik az elhatározásához, miszerint az apját nem rugdossa. Kb. tíz perce zajlott a következő jelenet:
Szezi iszonyat nagy bulit csapott, az összes végtagja mozgott, hullámzott. Szóltam Hubynak, jöjjön gyorsan, nézze meg, érezze. Ahogy tíz centi közelbe ért, Szezike elcsendesült. Vártunk kb. 3 percet, semmi. Huby megsimizte a hasam és ment vissza a dolgára. Amint tíz centis körzeten kívül volt, Szezi újra kezdte a fociedzést. És ez naponta kb. ötször megismétlődik.

Anya és apa nagy napja

Sziasztok, Szezi vagyok a pocakból. Talán azt gondoljátok, hogy odabenn, csak csendben kuksolok és naphosszat csak lubickolok, meg a köldökzsinórral játszom, ám nagyon is tévedtek. Folyamatosan figyelek, látok, hallok, érzek, így én fogom nektek elmesélni Anya és Apa nagy napját.

A szüleim már több mint négy éve ismerik egymást, és egy pár hónappal ezelőtt elhatározták, hogy összeházasodnak. Sokan azt gondolták, hogy csak azért mert én érkezem és hogy tutira Hubaynak hívjanak majd, ám ezt Apa mindig megcáfolta és azt mondta, hogy azért mert szeretik egymást. Már a lánykéréskor megbeszélték, hogy még mielőtt kibújok a világra, tartanak egy polgári szertartást, apa elképzelése szerint két tanúval. Ezek szerint nem ismerte elég jól anyát, amikor ezt kitaláta, mert addig ment az alkudozás, szervezés, míg végül összesen nyolcan ünnepeltek.

Anya egy picit nyűgösen ébredt, pedig próbáltam aludni hagyni, mégis émelygett kicsit és a hasa is mintha fájt volna, aztán rájött, hogy ez az esküvője napja, és talán izgul egy picit. Apa bezzeg jól aludt, igaz ő előző éjjel kukorékolt, állítólag, csak pár órára bírta lehunyni a szemét. Nem tudjuk miért, mert ő biztos nem izgult... :)
Csak egy icipicit késtünk Anyával Mikitől (ő a fodrász). Miközben mosták és szárították Anya haját (egyszerre hárman) megérkezett Nóri (ő a Nagynéném, Anya húga) és csinált pár képet, majd elküldték virágért, amit Anya hajába terveztek beletűzni. Anya nem egy izgulós típus (áááá dehogy - Anya megjegyzése) ám a nagy napra bebiztosította magát, és Zsófit, a tanúját is a fodrászhoz hívta. Így már egy csomó ember sürgött-forgott körülötte, és ettől igencsak meghatódott. A frizura már majdnem elkészült, már csak a virágra vártak, ám Nóri csak nem érkezett. Picit aggódtunk, aztán egyszer csak beviharzott és elmesélte, hogy az eladó nem nagyon tudott a virágról, akkor kezdte el feltűzni a fésűre, amikor odaért, és még pénzt sem fogadott el érte. A lényeg, hogy Anya haja nagyon szép lett.

Elégedetten sétáltunk át Dórihoz a sminkeshez. Én továbbra is próbáltam nagyon jól viselkedni, de néha kicsit rugdosni kellett Anyát, mert rosszul ült a székben és olyankor picit összenyomott engem. Dóri, ha ez lehetséges egyáltalán, még szebb királylányt varázsolt Anyából, majd Zsófi segített neki felöltözni. Nóri közben folyamatosan dokumentálta az eseményeket.

Mindeközben, Apa otthon készülődött, és várta Szabit (ő a nagybátyám, Anya testvére, és lehet, hogy az ő nevét kapom majd, juhéé) aki pontban tízkor érkezett. Ittak egy kávét, majd elindultak a lufikért. Anya ugyanis lufimániás és szerette volna, hogy a fotókon ilyen kellékek is legyenek...

Épp harangoztak, amikor kiléptünk a sminkestől és gyönyörű napsütésben sétáltunk fel a Boldogság Házához. Anya egy picit kezdte azt érezni, hogy most már lassan izgul és amikor meglátta az apukáját (aki az én nagypapám lesz) érezte, hogy hamarosan zsebkendőre lesz szüksége. Mindenki dicsérte Anyut, hogy milyen szép, és aztán lenn hagyták a házasságkötő terem előterében, míg odafenn leültek a vendégek és folytak az utolsó simítások. Éreztem, hogy Anya most mindjárt sírni fog, de szurkoltam neki, hogy bírja ki még egy kicsit, ha már Dóri annyit dolgozott a sminkjén. Egyszer csak lejött Apa is és kézenfogva felsétáltak. Mialatt bementek a terembe, egy klassz zene szólt, annyit értettem belőle, hogy I was made for loving you baby - aztán eszembe jutott, hogy hallgatták már ezt a dalt többször a szüleim, és valamiért ez a közös daluk és annak ellenére, hogy nem tipikus esküvő zene, nagyon szeretik, így erre vonultak be.
Barbara az anyakönyvvezető nagyon szép dolgokat mondott, és Anya amint körülnézett a teremben és meglátta a zokogó Nórit, a pityergő Anikót (Anya pótanyuja), a könnyes szemű Tibipapát, a tanúkra már rá se mert pillantani, de lehet, hogy nem is látta volna őket, mert ő is bőgött. Közben viszont - mivel nagyon hiú - a sminkjére gondolt és próbált nevetni, mert azért örült, és hát zavarban is volt. Szerencsére ott ült mellettünk Apa, akinek lehetett szorongatni a kezét, meg ránézni, és néha picit hozzábújni. 

Az igent mindketten ügyesen kimondták, én is hallottam, a gyűrűket a fotós kedvéért szépen lassan húzták egymás ujjára, és rendesen, hosszan csókolóztak. Büszke voltam rájuk idebenn. Barbara még mondott dolgokat, a szeretetről, meg a családról, Anya közben engem is simogatott, és tovább hüppögött, majd Apával és a tanúkkal aláírtak egy nagy könyvet, amibe azt is beleírták, hogy majd a Hubay nevet kapom. Sajnos a keresztnevemet nem írták oda, így ezen még mindig töprengenek Anyuék, remélem májusra rájönnek végre, én nem mondhatom meg nekik, mert még nem fogok tudni beszélni. Bár a Szezi nekem tetszik és hallgatok is rá, de azért bízom benne, hogy rendes nevem is lesz, amivel majd csajozhatok és elmehetek állásinterjúkra.

A szertartás után ebédelni ment a társaság. Egy picit előbb értünk oda a Replaybe, mint ígértük, így Anya még pont látta, hogy Anett az utolsó simításokat végzi az asztalunkon. Nagyon meghatotta, hogy milyen szép terítékkel várták őket. Anya finomat evett, és nagyon vidám volt, jó hangulat volt egész idő alatt. Persze a pityergés megint nem maradt el, mert a kapott ajándékok ismét meghatották. Anikó szülei egy nagyon szép virágcsokrot küldtek, Anikótól pedig egy aranykarkötőt kapott Anya, amit még ő is az anyukájától kapott, és sokáig hordta, de úgy érezte, most itt az idő, hogy tovább ajándékozza. Tibipapától egy szép képet kaptak a szüleim, Zsófitól, pedig egy nagyon praktikus csomagot, csupa hasznos dolgot, amire friss házasként szükségük lesz majd :)

Az ebéd után még hátravolt egy nagy móka, a fotózás. A szüleim ezt nagyon várták, főleg Anya (említettem már, hogy picit híú?) több kellékkel is készültek, de a képek majd önmagukért beszélnek. Szabi volt a fotós, Nóri és Zsófi segédkeztek, Tibipapa pedig videózott. (Hamarosan majd a kisfilmet is láthatjátok). Anya jól elfáradt, pedig én még mindig annyira jó baba voltam, csak keveset mocorogtam, hagytam hadd élvezze a nagy napot.

Este hétkor azonban még volt egy jelenésünk. Apa tanúja, Gabi szervezett egy összejövetelt. A modellügynökség egykori és jelenlegi modelljei gyűltek össze, szép létszámban, persze ezen ismét meg kellett hatódni. Nóri is ott volt (mint egykori modell) és készített pár képet. Bár Zsófi és Melinda nem tudtak eljönni - mivel külföldön élnek épp - mindketten írtak egy-egy nagyon szép levelet. A lányok és Gabi nagyon helyesek voltak, mindenki Anya pocakját simogatta és noszogattak, hogy adjak életjelet odabentről. Hát bevallom őszintén, a nap végére már én is elfáradtam (nem volt könnyű követni, hogy most épp sírunk vagy nevetünk) úgyhogy csak egy-egy pici rúgással jeleztem, hogy ott vagyok.

Este tízkor már otthon is voltunk, és sok-sok gyertya között Apa olajozta Anya hasát, és közben engem is simogatott, masszírozott. Ezt nagyon szerettem, klassz zárása volt ennek a szép napnak.

Sodródunk, hullámzunk, növekszünk

Annyi esemény, bál, buli, volt az utóbbi időben, hogy úgy éreztem magáról Szezámmagról picit kevesebbet írtam. Persze minden történésnek része ő is, de az aktuális állapotáról-állapotomról régen számoltam be.

Szépen növünk. Benn is, kinn is. :) Szezi ma 29 hetes és 2 napos, a könyvek, netes oldalak és iPhone alkalmazások szerint (átlagolva) kb. 1.2 kg és kb. 43 centi. Persze ez az átlag, de a mi Szezink már az orvosom szerint sem átlagos. A legutóbbi vizsgálaton közölte, hogy nagy baba lesz! Erre csak annyit mondtam, hogy nem bánom, csak hogy fog kijönni? Hát fejjel lefelé - mondta a doki mosolyogva. Ezzel nem tudtam ellenkezni.
Az én méreteimről annyit, hogy a pocak kerület száz cm fölött van, a kilóim meg nyolcvan felett. Eddig 15 kilót híztam, ami talán soknak hangzik, de az én magasságomhoz nem olyan vészes és szerencsére nem is látványos. Igaz a régi nadrágok most már csak combközépig jönnek fel és egy-két régi pólóm is szorít vállban. Evés terén nem történt sok változás. Továbbra is sokszor kívánok édességet, próbálom ezt napi max. egy sütire korlátozni és inkább gyümölcsöt vagy gyümölcssalátát enni.
A legutóbbi vizsgálatkor - 1 hónappal ezelőtt - Szezi haránt feküdt, illetve a kis lábai voltak lefelé, a feje pedig a gyomromban-tüdőmben. (Tehát pont fordítva, mint kell majd.) Ezt aztán éreztem is elég sokszor, mert rengeteget rugdosott befelé, olykor, amikor eltalálta a beleimet, fájt is picit. Egészen felnyomta magát néha a tüdőmbe - nehezen kaptam levegőt, vagy a gyomromba - jött a gyomorsav visszafelé, ami nagyon fájdalmas volt. Szerencsére, amikor arra kértem picit menjen lejjebb szót fogadott.
Aztán kb. 3 napja nagyon-nagyon aktív lett. A hasam kívülről is nagyon jól láthatóan hullámzott, Szezi mindenhol ott volt, kopácsolt, dörömbölt, bugyborékolt. Szerintem közben meg is fordult, ha előbb nem a jövő heti ultrahangon megtudjuk. Viszont kicsit jobban érzem magam, nincs annyira a tüdőmben, könnyebben mozgok, sőt néha lehajolok ezért-azért. (Mert a gravitáció továbbra is többszöröse az átlagnak körülöttem és mindig minden a földre esik.)

Bár a képen nem látszik, de Szezi itt is folyamatosan hullámzott.

A sok mozgást sajnos éjjel is érzem. Sokszor ébredek, szerencsére csak arra a pár másodpercre, amíg fordulok, bár elég lutri, hogy eltalálom-e Szezike óhaját. Rendszeresen kompromisszumot kell kötnünk, amikor ő se a jobb, se a bal oldalamon nem hagy pihenni, a hátamon meg én nem tudok. Viszont maximum egyszer ébredek pisilni-inni, tehát mondhatjuk azt hogy jól alszom.
Továbbra is járunk kismamatornára és heti egyszer kismamajógára is. Utóbbit nagyon élvezem (remélem Szezi is), elsősorban légzőgyakorlatokat csinálunk és már a szülésre készülünk. Amikor ott vagyok, és csend van és nyugalom, és lehet picit befelé fordulni mindig nagyon várom a szülést. Igazából nem félek, legalábbis nem magától az eseménytől, vagy attól, hogy fájni fog, és bízom magamban és Szeziben is, hogy mindketten ügyesek leszünk. Amitől (most még) kicsit tartok, az az, hogy a kórházban hogy fognak viszonyulni hozzám. Az orvosommal a héten már mindenképp fogok a szülésről beszélgetni és felhívtam már egy szülésznőt is, akivel hamarosan találkozom. Talán ha velük is konzultáltam és megvitattam a kérdéseimet, akkor kicsit megnyugszom.
A hangulatom sajnos még mindig elég ingadozó. Vannak napok (általában hétvégék) amikor kifejezetten magam alatt vagyok, persze ok nélkül, ettől aztán csak még rosszabbul érzem magam. Sírok és szegény Huby próbál felvidítani, mostanában picit nehezebb dolga van. Tudom, hogy ezek a hormonok, és szerencsére ahogy jön a pityergés, úgy el is múlik. Szeretném ha már minden egyben lenne, ki lenne festve a lakás, elkészülne Szezámmag szobája, és a babakelengye is ott lapulna összehajtogatva a fiókjában. Oké van még tíz hetünk, ami sok is meg kevés is, hát majd most jól belehúzunk.

u.i.: A képen látható Mackót (igen így nagy M-el) még én kaptam amikor pici voltam, méghozzá Hugitól, aki a szomszédunk volt annak idején és sokat vigyázott rám és játszottunk együtt. Állítólag ez még az ő Mackója volt, én is nagyon szerettem és reméljük Szezi is szeretni és becsülni fogja.

Bálozik a Szezámmag 2.0

Lassan hagyomány, hogy évente két bálon ott vagyunk - dolgozunk Hubyval. Az egyik a Magyar Hölgyek Gasztronómiai és Borrendjének rendezvénye - arról olvashattatok már tudósítást - a másik pedig a Rotary Bál. Itt jártunk tegnap mindhárman, és nagyon jól éreztük magunkat.

Négy éve fotóztam először Rotary Bálon, akkor még csak a Royal Club egyik cikkéhez, és az akkori elnök dr. Hubay Gábor volt. Bemutatkozott és rögtön újságoltam neki, hogy az én páromat is Hubaynak hívják. Felcsillant a szeme és közölte, hogy feltétlenül találkoznunk kell majd, mert biztos rokonok. A találkozás megtörtént, azóta nem is egyszer, a rokonsági fokot még nem tisztáztuk, de Huby szerint Gábor nagyon hasonlít az egyik unokatestvérére, illetve mindketten a felvidéki Hubóról származnak és felmenőik viselték is a Hubói előnevet (Hubói Hubay Huba?! :) ). A következő évben már hivatalos fotósként vettünk részt a bálon, és megismertük Gábor családját is. Szépen szövődik a barátság, az idei bált én Fruzsival (Gábor egyik lánya) és párjával csevegtem végig, aki nagy Szezi rajongó. De addig még volt egy mozgalmas délutánunk Hubyval.

Gábor a tisztázatlan eredetű Huby rokon.

Fruzsi Szezirajongó és péntektől már hivatalosan is rokon :)

Valamiért mostanában elveszőben van az előregondolkodós képességem. Így aztán szombat délelőtt próbáltam fel a két bevethetőnek gondolt nadrágomat. Mindkettő rámjött (hol van az a 11 kiló?) de se begombolni nem tudtam őket, se leülni bennük. (Áhá, megvan!). Na jó, de akkor MIT VEGYEK FEL? És ez most komoly dilemma volt, mert farmerban mégsem mehetek, szoknyám is csak egy van, az is farmer. Eszembe jutott, hogy lapul a szekrény mélyén egy aranyszínű hosszú ruha, amit még tíz éve vettem egy Alexandra bálra. Felpróbáltam és szuperül állt. Huby meglátta rajtam, és miután elakadt a lélegzete, közölte, hogy ezt nem vehetem fel. Próbáltam még egy-két kört futni, stólát magamra teríteni (elöl-hátul kivágott cuccról van szó), aztán győzött a józan ész. Megbeszéltük, hogy a bálba elsősorban fotósként megyünk, így annak megfelelően kell öltöznünk és nem kell még jobban felhívni magamra a figyelmet, a pocak miatt így is eléggé észrevehető leszek majd.
Igen ám, de akkor még mindig nincs megoldva a ruha kérdés. Emlékeztem még egy fekete felsőmre is, amit kifejezetten kismamásnak találtam már akkor, amikor vettem, így már csak ahhoz kellett egy fekete nadrágot találni, szerencsére az első boltban sikerült is. Huby is tiszta feketét húzott, meg is jegyeztem, hogy akkor most mi leszünk a Men in Black.
Be kellett látnom tegnap azt is, hogy bizony már nem készülődök olyan gyorsan, mint pocak nélkül. Egy harisnya felhúzása hosszú percekig is eltarthat, főleg, ha hármat is magamra kell rángatnom, mert elfelejtem ellenőrizni, hogy nem lyukas-e. Aztán ha valamit leejtek, akkor nem csak úgy hopp felkapom, meg kell tervezni, hogy hogy kerülök földközelbe, mert hajolni, azt ugye nem tudok. Így marad a guggolás (fárasztó, főleg visszakecmeregni állóhelyzetbe) vagy a mérleghinta mutatvány. Utóbbi meg veszélyes, mert többször kibillentem már az egyensúlyomból és szerencsém volt, hogy egy szekrény vagy polc megállított a felborulásban.
Végül csak felöltöztem, Huby is elkészült, irány a Palatinus. Szokás szerint rózsával köszöntötték a hölgyeket, én is kaptam, rögtön pózoltam Hubynak (jó lesz majd a blogra), aztán bevetettem magam a tömegbe a fényképezőgéppel. Régen fotóztam már, így nagyon élveztem a dolgot. Sokan dicsérték a pocakomat, sokan csak most értesültek róla, és mindenki megjegyezte, hogy milyen szép vagyok. Kihúztam magam, mert én nem láttam ezt így otthon a tükörben - le is kell cserélni őket azt hiszem.

A Hubay asztalnál kaptunk helyet Fruzsival és Ákossal szemben, ennek örültem, tudtunk végre beszélgetni kicsit. A svédasztalos vacsorát végigettük Szezivel, bár mostanában kicsit kevesebbet eszem, mert nincs már annyi hely. Illetve egész pontosan egyszerre keveset eszem, Huby szerint félóránként tudnék újratölteni. Megint igaza volt, mert az utolsó desszert elfogyasztása után félhangosan közöltem, hogy úgy ennék még egy kis palacsintát. Huby azonnal pattant (a drága), negyedórát várt rá, és hozta, én meg amikor megláttam, nem azt mondtam, hogy köszi, hanem hogy narancskarika nem volt? Azonnal el is szégyelltem magam és összevissza pusziltam hogy egy drága jó ember, és én meg egy hisztis banya vagyok.

Huby viszont egy angyal és minden hisztim ellenére még táncolt is velem, először csak egy lassú számra, aztán beálltunk a merengue-tanulók közé és azt is roptuk.

Talán a délutáni alvásnak köszönhető, de nagyon jól bírtam az éjszakázást, még fél egykor is jól voltam, vártuk a tombola végét, hátha nyerünk valamit. Az idén nem volt szerencsénk, de egy élménnyel mindenképp gazdagabbak lettünk, remélem Szezi is jól érezte magát, majd májusban elmeséli.

Szösszenetek

A terhességem alatt először szólítottak soron kívül. Bevallom őszintén, eddig nem sokszor használtam ki a pocakos lét előnyeit. Először talán akkor, amikor Luxemburgba utaztunk és Hubyt előreküldtem, hogy foglaljon jó helyet a repülőn.
Most sem volt szándékos a dolog. A t-mobil egyik üzletében szerettem volna befizetni a telefonszámlám, és szépen - ahogy a többiek - sorszámot húztam. Nem vártak sokan, de azért páran azért ücsörögtek bent. Felvillant a következő szám a kijelzőn, ám senki nem mozgolódott. Az ügyintéző hölgy is megpróbálta hívni a számot, de ismét nem jött válasz. Akkor meglátott és intett, hogy akkor menjek én. Jó érzés volt.

Az Árkádban siettem a dolgomra, előttem egy apuka ment, kézen fogva vezette kb. 3 éves kisfiát. Nagyon helyesek voltak és persze rögtön Huby és Szezi jutott eszembe, hogy nemsokára így battyognak majd ők is. Ezen ugye mosolyogni kellett, és hát ami a szívemen az az arcomon, így nem maradt rejtve a meghatottságom. Abban a pillanatban vettem észre, egy idős bácsit, az egyik asztalnál. Ő is látta a párost, és neki talán a fia és az unokája jutott eszébe, mert ő is mosolygott. A szemünk találkozott egy pillanatra, és tudtuk, hogy mindketten ugyanazért mosolygunk.

Szeretem a kutyákat. Szerintem nagyon mókás élőlények, Hubyval mindig köszönünk, ha szembe jön egy-egy jópofa példány az utcán. Talán érzik, hogy csípjük őket, mert mindig odajönnek egy szaglászásra, simogatásra. Messziről figyeltem egy kis göndörszőrűt a minap. Épp valami halaszthatatlan szaglásznivalója volt, és valahogy furcsán állt. Te jó ég, ennek a kutyának három lába van, futott át rajtam. Figyelni kezdtem, vajon hogyan küzd meg szegény ezzel a fogyatékosságával. Vidáman szaglászott tovább. Egyszer csak a gazdi füttyentett, és a kutya megmozdult, vidáman szaladt a hang irányába. Négy lába volt, csak az egyik takarásban. Megnyugodva mosolyogtam. Mégis kerek a világ.

Csak képek

A nagy hallgatást megtörve felteszek pár képet.

Szezka ma 28 hetes. Egész nap bőgtem, persze semmi okom nem volt rá. Csak a szokásos. Amúgy minden rendben, jól vagyunk. Már írom az új bejegyzéseket, hamarosan jövök újra!