5. hét Bulizik a szezámmag

És elkezdődött.

Ma Hubyval végignéztünk egy reklámblokkot és az összes benne lévő iható-ehető terméket megkívántam, a gumicukortól kezdve a citromos sörig. Pedig egyiket sem ettem korábban. Már tegnap is gyanús volt, hogy bementem a kisboltba és kijöttem egy dobozos coca-colával, egy paradicsommal és egy sportszelettel. Meg is kértem Hubyt hogy ezt fotózza le.

Aztán este mondtam neki, hogy úgy ennék citromtortát. Nem, inkább csokit. Vendégségbe mentünk, úgyhogy ettem amit kaptam, de a vacsi vége felé megjegyeztem, hogy milyen jól esne egy kis zsíroskenyér. Elég rapszódikus. Ami viszont fix, az a krumpli. Kb. egy éve rászoktam a rizsevésre, és most inkább mégis a krumplit tömöm.

A másik vicces tünet, ami ma indult be keményen, az a bőgés. Azért vicces, mert kb. tíz másodperc sírás után elröhögöm magam, hogy ez milyen hülyeség.

Huby egyelőre remekül bírja. Le a kalappal előtte.

Bár pár napja volt egy komoly veszekedésünk, amiben a fejéhez vágtam, hogy nem törődik velem megkülönböztetett figyelemmel. Mentségemre szóljon, hogy hajnali két óra volt és fáradtan az ember agya nem annyira működik racionálisan - az enyém amúgy se. Aztán fél óra (vagy több) nyüstölés után rájöttem, hogy Hubynak se könnyű. Sőt. Neki még a hormonok se segítenek. Hiszen még én sem fogtam fel, hogy mi történik. Nem nagyon érzek semmit, és a feszülő melleimen kívül semmi nyoma annak, hogy egy kiscsaj (Huby szerint kiscsávó) fejlődik bennem. Úgy gondolom időt kell adnom neki, hogy felfogja mi történik, és nem várhatom el tőle, hogy akkor most csak körülöttem forogjon a világ és minden percben lesse minden kívánságom. (Pedig jó lenne.) Azért kitesz magáért, rendszeresen elröhögi magát amikor bőgni kezdenék, így én sem tudom beleélni magam a nagy drámába. És ma hozott nekem rántotthúst krumplipürével mert nagyon de nagyon kívántam. :)
Utóirat: Elfelejtettem elmagyarázni, a címet. :) Olvasgattam különböző babás oldalakat a neten és az egyik azt találta írni, hogy a gyermek most kb. akkora mint egy szezámmag. Ez annyira megtetszett, hogy elkezdtük egymásközt így hívni. Aztán egyik este panaszkodtam Hubynak, hogy nagyon feszít a hasam. Erre ő: Bulizik a Szezámmag?

4. hét A csíkok

Az első gyanút augusztus 14-én fogtam Szilviék lakodalmán. Kívántam a citromfagyit. Akkor már két napja. Egy lakodalomban ritkán van citromfagyi, viszont annál inkább citromtorta! Rávetettem magam, és arra gondoltam, itt valami nem stimmel. Soha életemben nem ettem citromtortát. Egész héten fájtak a melleim, de erre a tünetre se voltam hajlandó figyelni, mert éreztem már ilyet korábban is. Szombaton beszéltem Csabival (látnok unokatesó :) ) és vasárnap már kezdtem biztos lenni benne, hogy itt történik valami. Ja és a legfontosabbat kihagytam. Valamiért úgy emlékeztem, hogy szombaton kell megjönnie a menzeszemnek. Este sem mutatkozott semmi, és megnéztem a nagyszerű Iphone alkalmazást az Iperiod-ot, aki helyettem is jegyzi mi a szitu. Bekapcsoltam és ezt írta ki: Your period is late by 3 days. Azaz a menstruációd 3 napja késik. Húha, erre már felkaptam a fejem, gyorsan utánaszámoltam (minek neked akkor program, kérdezte Huby ) és igaza volt. Egy napot szokott késni, amikor vicces kedvében van, de HÁRMAT?!!!! Már vasárnap akartam tesztet venni, de minden bezárt, mire oda jutottam, így maradt a hétfő reggel.

Fél kilenckor már a gyógyszertárnál voltam, ami kilenckor nyitott, így meg kellett keresnem a másikat. Csak hogy fokozódjon az izgalom, egy tanulólány szolgált ki. Mondom neki, terhességi tesztet szeretnék. Azt mondja, milyet? Mondom mindegy. Valaki odaszólt a pénztár mellől: rápisilőset adj, az a legjobb. Abból is volt vagy háromféle. Megvettem a legolcsóbbat és sipirc. Hazaértem és keltettem Hubyt. - Gyere vettem tesztet, csináljuk meg! Képes volt még 5 percig az ágyban heverni, miközben én már majd' frászt kaptam.

A teszt azonnal pozitív lett, ott virított az éles két csík és olyasmit éreztem, mint amikor történik valami amiről tudod, hogy megváltoztathatatlan, de még nem fogod fel.

Mondtam Hubynak, hogy jöjjön, mert ehhez diploma kell. Megnézte és azt kérdezte: Akkor ez most mit jelent? Vigyorogtam. Azt jelenti, hogy gyerek van? AZT! És elkezdtem bőgni. De nem örömömben. Hanem félelmemben. Folyamatosan azt hajtogattam, hogy ez nagyon durva, úristen, ez nagyon durva. Most mi lesz, és jajj, és hú és ha. És kellett kb. fél nap mire igazán örülni tudtam a dolognak.

0. hét Akkor vessük be a praktikákat

A hetek számolása eleinte kusza volt számomra, aztán szépen kiműveltem magam ebből is. Az első négy hetet azért nem részletezném, mert sokminden a tudtunk nélkül történt. Ami a lényeg, hogy Huby 5 hónap után úgy döntött, leteszi a cigit, mondván ez majd rásegít egy kicsit a srácok mozgására. Az ötletet kitörő örömmel fogadtam és fűnek-fának újságoltam, hogy milyen büszke vagyok rá, mintegy megelőlegezve a bizalmat, hogy sikerül is neki. Már az angliai út alatt is nagyon kevesett szívott, és úgy döntött a Sziget lesz az utolsó cigis esemény. Angliában épp Zsófiéknál laktunk amikor én tudtam hogy most lesz peteérésem. (Mert ezt azért figyelgettem) Egy kicsit bíztam benne, hogy Zsófi jó ómen, hiszen neki köszönhetjük azt is, hogy megismerkedtünk.

Az útról hazatérve Vikiéknél aludtunk Pesten és kaptam tőle két ovulációs tesztet, mondván nézzem csak meg, nyugodjak meg, hogy van peteérésem. Ő is csak ezért vette. Volt még addig néhány hét, ezért a teszteket eldugtam Huby elől és várták sorsukat. Emelett egy kedves ismerősöm - volt menyasszonyom (ez nálam azt jelenti, hogy fotóztam) elhozott nekem egy könyvet Hogyan essünk teherbe címmel. Szóval szépen rákészültünk a következő hónapra. Időközben előkerült ezer éve nem látott és hallott Csabi unokatestvérem és vagy tíz percet beszéltünk telefonon. Még a beszélgetés elején mondta, hogy tudja, Kozármislenyben lakom. Igaz, és mit tud még - kérdeztem. Mire ő: azt is tudja terhes vagyok. Majd' kiejtettem a kezemből a telefont. Ehelyett nevettem és annyit mondtam, hogy a próféta szóljon belőle, de én erről még nem tudok, csak arról, hogy gyereket tervezünk. Azt hiszem látnok lehet, mert 3 nap múlva kiderült, igaza volt.

Prológ

Nagyjából egy hónapja járhattunk Hubyval amikor eldőlt bennem, hogy ő lesz a gyerekeim apja. Luxemburgban volt a barátainál és emailben beszámolt arról, hogy gyereket etet. Kész voltam. Pár hónap múlva egy csetelés alkalmával megkérdeztem, hogy majd bejön-e velem a szülőszobára. Azt mondta igen. Innentől már csak várni kellett. Hogy ő is akarja. Úgy mint én. Sok veszekedés, beszélgetés, könyörgés, győzködés után idén februárban valamiért úgy gondoltuk, hogy terhes vagyok. Nem voltak konkrét jelek, csak két ember is rákérdezett. Beleéltük magunkat, majd a negatív teszt után Huby azt mondta, ne keseredjek el, majd akkor most csinálunk egyet.

Minden kezdő naivításával csaptunk bele, és úgy gondoltuk nekünk ez majd elsőre sikerülni fog. Persze nem. Az első három hónapban nem keseredtem el, a következőben annál inkább. Akkor egy időre el is határoztam, hogy leállok a számolással és majd lesz, ami lesz. Mert azt előre megbeszéltük, hogy legalább fél évig nem teszünk semmi extrát a gyerek ügyében (csak amit muszáj ugye, de persze nem muszájból). Magyarán nem veszünk ovulációs tesztet, nem vágom magam gyertyaállásba minden szex után, és nem nézzük azt sem, hányadikán hány órakor kell ágyba bújnunk. Így telt el öt hónap, amikor Huby már türelmetlenkedni kezdett. De ez már a 0. hét története.

ANGLIA 7. nap Igazi tengerpart

Lustálkodás, fotózás, fürdés

A mai ébredés első mozzanata ismét az időjárás kémlelése volt. Reggel nyolcra húztuk fel az órát, hogy napsütés esetén kilencre lenn legyünk a tengerparton és megejtsük Zsófi és Taco fotózását. Utólag nem bánom, hogy szürke volt az ég, és délutánra halasztottuk a programot. Délelőtt csak tengtünk-lengtünk, készült eperturmix az előző napi aratásból.

Koradélután újabb erdei sétára indultunk. Én elég levert és fáradt voltam, és kávé hiányában álmos is, így ismét abban maradtunk, hogy a kocsinál találkozunk másfél óra múlva. Hubyval kerestünk egy pub-ot és kértünk két lattét. A kávéban volt az utolsó reményem, mert kezdtem teljesen magam alá kerülni. Közben arról beszélgettünk Hubyal, hogy mit vinnénk haza Angliából. Nekem nagyon hiányoznak az olyan helyek, ahol igazi nagy kirándulásokat lehet tenni. Persze az is lehet, hogy csak nem ismerem elég jól a helyet ahol élek, de azt hiszem a Mecseken kívül nincs nagyon erre lehetőség. Legalábbis ha van akkor mi nem tudunk róla, nincs kitáblázva, nincs körülötte infrastruktúra. A beszélgetést aztán már a fűben fekve folytattuk, körülöttünk sokan piknikeztek. Zsófiék mesélték, hogy a legtöbben csak az első tisztásig gyalogolnak, ott aztán lepakolnak és megeszik a magukkal hozott ennivalót.

Otthon egy gyors ebéd, némi vasalás, sminkelés, és pakolás után elindultunk a tengerpartra fotókat készíteni Zsófiról és Taco-ról. Azthiszem a képek önmagukról beszélnek, de annyit mindenképp megemlítenék, hogy nagyon élveztem a fotózást. Zsófi modellkedett korábban (sőt ő volt az első igazi modellem, és azon a fotózáson ismertem meg Hubyt) és Taco és elég hamar feloldódott. Nagyon szépen szót fogadtak, ugyanakkor tudták önmagukat adni.













  

I promised Taco to write a few words in english to the blog, so he can read it as well. About the photoshoot: I really enjoyed all of it, especially because Zsófi and Taco were so professional. They did what I asked to do, and they look really nice, and loved each other front of the camera.

We talked about going to the sea before the photoshoot, but by the time it ended the air cooled down so much, that only Taco and I were so brave to get in fully. We run to the water after counting to three, and after coming out Taco shouted let's go back, I couldn't say no.

Még a fotózás előtt megbeszéltük, hogy bemegyünk a tengerbe, és amikor elindultunk olyan melegen sütött a nap, hogy fürdőruhát is vittünk. Később azonban kicsit lehűlt a levegő, így csak Taco és én voltunk olyan bátrak, hogy (kétszer is) megmártózzunk. A víz nagyon jó volt, sokkal hidegebbre számítottam. Miután kijöttünk Taco elkiáltotta magát: Nati, menjünk be mégegyszer? És sikítva rohantunk.

Otthon finom vacsora és jégkrém után egy kis képválogatás következett, majd irány az ágy, holnap korán indul a busz Oxfordba.

ANGLIA 3. nap Őzek és vízesések

Még mindig időjárás para, valamint szép tájak egy kis kávéval sütivel fűszerezve

Reggel arra ébredtünk, hogy esik az eső. Engem ez nem keserített el, mert tudtam, hogy ez rövidesen változni fog. Ettől függetlenül nem kapkodtuk el a készülődést, sőt Kriszti reggeli meghívását is örömmel elfogadtuk. Dél körül indultunk az aznapi kirándulásra, egy őz parkba tartottunk. A bejáratnál tábla figyelmezetett arra, hogy ne térjünk le a kijelölt útról. Itt megállnék egy pillanatra, mert hasonlóval előző nap már találkoztam és akkor is csodálkoztam ezen. Az utat ugyanis úgy jelölik, hogy egy adott szélességű sávot rendszeresen lenyírnak, így a gyepen belül tudja a kedves turista, hogy merre érdemes mennie. Ez így önmagában még nem egy nagy dolog, de ha belegondolunk abba, hogy ezt több hektáron, több kilóméteren át rendszeresen megcsinálják akkor el tudjuk képzelni mennyi munkát fektetnek az angolok abba, hogy a hozzájuk látogatók jól érezzék magukat. És ez nem csak az utak kijelölésében nyilvánul meg. Mindent nagyon jól kitábláznak, a különböző látványosságok mellett van parkoló (bár sokszor fizetős, az ár változó, 80 penny és 2 font között van egy óra.) a parkolóban (tiszta) vécé, sok helyen ajándékbolt, kávézó, fagyiskocsi.

Tehát elindultunk a kijelölt úton őzeket lesni, és hamarosan meg is láttuk őket, ahogy tisztes távolságból lestek minket. Az, hogy sétáltunk beszélgettünk nem zavarta őket, de a fényképezőgép tükrének felcsapódása (katt) már szokatlan zaj lehetett számukra, mert ahányszor Huby megpróbálta őket lefotózni elfutottak. A parkban található több épület is, köztük egy gótikus templom is, ahova benéztünk és egy nagyon kedves angol úr fogadott minket. Valamiért rögtön kiszúrta, hogy messziről jöttünk, és röviden összefoglalta templom történetét. Kiderült, hogy az építtető nagyon szerette az állatokat, ezért a templom díszítő elemeiben visszatérő elem egy-egy papagáj, lepke, vagy sárkány. Sőt egy egeret is eldugtak az egyik sarokban, ezt kifelé tudtuk meg amikor rákérdezett, hogy megtaláltuk-e. Grassington felé vettük az irányt, tartva magunkat a “szépet látunk, megállunk” elvhez. Pateley Bridge-et azonban nem csak ezért néztük meg, hanem mert megláttunk egy fish and chips feliratú boltot és gondoltuk megkóstoljuk ezt az angol “specialítást”. A hal evésből végül semmi nem lett, mert az üzlet zárva volt, helyette egy szendvicsbárban vásároltunk ennivalót és az egyik kis tér padján falatoztunk, amolyan angolosan. Grassingtonban kávéztunk, amint megjelent a pincér a rendelésünkkel kisütött a nap, és mire megettük a sütit (újab angol specialítás fruit scone vajjal, eperlekvárral és tejszínhabbal - kötelező megkóstolni!), már újra szemerkélt az eső. Megállapítottuk, hogy pár hónapra ki kellene költözni ide, ha rendes képeket szeretnénk csinálni.
A lintoni vízesést nagyon szerettem volna megmutatni Hubynak, így a felhős ég ellenére is arra kanyarodtunk. A parkolóban újabb pozitív oldalukat mutatták meg az angolok. Amikor megkérdeztem egy családtól, hogy fel tudnák-e váltani az ötfontos bankjegyet, hogy tudjak pénzt dobni az automatába, nem tudtak segíteni, de két pillanat múlva valakinek eszébe jutott, hogy átadja a még le nem járt parkolójegyét, és nem fogadott el egy penny-t se érte.

A vízesés - ahogy vártam - lenyűgözte Hubyt, minden rosszallásom ellenére lemászott a sziklákra és egész közel ment, hallgatva Robert Capa-ra. Később láttam, hogy nem olyan veszélyes a helyzet és inkább azzal foglalkoztam, hogy megörökítsem a mutatványait.

  

Siettünk vissza, mert megígértük Babókának, hogy csinálunk róluk fotókat, bár nem voltak elájulva az ötlettől, mégis készülhetett egy-két kép róluk. Ismét paki vacsora volt, aggódtam volna a kalóriák miatt (a pizza mellé ingyen sültkrumpli jár) ha nem gyalogoltunk volna ma is legalább 6 kilómétert.

  

  

ANGLIA 2. nap Bárányok és sziklák

Szép tájak, az angol sofőrök, és az angol időjárás

Önmagunkhoz és az előző napi nemalváshoz képest korán keltünk. Az ég borús volt, de megnyugtattam Hubyt, hogy lesz itt még napsütés is. Az időjárásjelentés is engem igazolt, ugyanis azt írta, hogy eleinte felhős lesz az ég, lehet, hogy esni is fog, és egy kis napsütés is várható. Épp csak havat nem jósolt. Így aztán könnyű eltalálni. Itt jegyezném meg, hogy momentán 15 fok körül van Yorkshire-ban, ha kisüt a nap, akkor ez felmehet egészen húszig is, de ez a maximum. Három réteg ruha van rajtam, plusz széldzseki (de ezt a képeken úgyis látjátok).

Hubynak bárányokat és szép tájat ígértem aznapra, így Skipton érintésével Settle felé vettük az irányt. Én vezettem, és mondtam Hubynak, hogy ha szép dolgot lát szóljon és megpróbálok megállni. A szép dolgok elég hamar jöttek és sűrűn követték egymást. Balra szélerőmű, jobbra hatalmas golflabdának álcázott radarok, jobbra bárányok, balra tehenek. És persze szép táj. Mivel aznap reggel még nem kávéztunk, egy útszéli pub-nál is megálltunk. Teljesen üres volt délelőtt tízkor, miután kértünk két latééé-t (magyarul tejeskávé, de az angolok marha viccesen ejtik) egy kanapéra ültetett minket. Nagyon mókás volt ott kávézni.

A következő szép tájtól csak messze tudtunk megállni, így sokat kellett visszasétálnunk az út szélén, úgy hogy közben rengeteg autó húzott el mellettünk. Ez is csak megerősítette bennünk azt, amit addig tapasztaltunk az angol vezetőkről. Tök nyugisak. Senki nem dudál, nem mutogat, nem előz vadul. Mindenki mindenkinek mindent megköszön (nem csak a közlekedésben) ha lehet háromszor. Az út szélén sétálókat (adott esetben minket) mindenki totál nyugodtan kikerüli. Ha szűk az út és csak úgy fér el két autó, hogy az egyik félreáll, a másik mosolyogva megköszöni. Na igen és a mosolygás. Ez hiányzott Angliából, már tudom. A reggeli vásárlásnál a szupermarketben a pénztáros kedvesen megkérdezi, hogy mindent megtaláltam, amit kerestem? Kérek szatyrot? Segítsen a pakolásnál? És végig mosolyog és nem olyan műmájer módon ahogy az amerikaiak.

Na de vissza az útra, mert közben Skiptonba értünk, ahol én több mint egy évet éltem, de ottjártunkkor az éhségem erősebb volt így nem álltunk meg csak át autóztunk a kis városon.

Settle volt a következő megálló, ott is a Ye Olde Naked Man kávézó, ahol kb. fél évet dolgoztam és ahova nagyon szerettem volna visszamenni. Reméltem, hogy találkozok majd régi munkatársakkal, és ott is volt Jill, aki megismert, és pár szót beszélgettünk. Egy jacket potato és egy szendvics társaságában kiültünk a kávézó elé és a főtéren zsongó kis vásárt néztük. Na meg az angolokat. A tipikus angolokat. Settleben még egy jó dolog volt, és ez később több helyen is előfordult: a nyilvános vécé. A parkolóban volt és ingyenes és nem mondom, hogy csillogott, de tiszta volt és volt papír és volt szappan és volt melegvíz és minden automata volt. És az egész tetőtől talpig fémből volt. Olyasmi mint nálunk az autópályákon, csak nem volt olyan büdös. Sőt Malham-ben a National Park bejáratánál kifejezetten illatos volt.















Malham-be eredetileg még több birka megnézése és lefotózása érdekében mentünk, illetve egy tavat is kinéztünk. Ám félúton Huby meglátott egy nagyon érdekes sziklás fennsík szerűséget ahol MEG KELLETT állni. Igaza volt. Olyan helyeken jártunk mint még soha előtte, de ezt a képek adják vissza igazán. Rengeteget gyalogoltunk, kb. 3 órát voltunk ezen a helyen és majdnem folyamatosan mentünk, vagy szikláról sziklára lépkedtünk-ugráltunk. Én mindig mondtam, hogy na jó még addig a kerítésig elmegyünk aztán visszafordulunk. Ezt eljátszottuk kb. 4-szer, de nem bántam meg, hogy Huby unszolt, mert iszonyat jó helyeket találtunk. Sajnos a nap nem akart látni minket, így mi sem láttuk őt, csak egyszer kétszer bújt ki egy-egy felhő mögül. Így Huby szerint csak közepes képeket csináltunk, de azért a hangulatot visszaadják nagyon.

  

Hazafelé újabb exmunkahelyet látogattunk meg, a Harrogate-i KFC-t ahol Larissa és Inga üdvözölt minket kitörő örömmel, ha már ott voltunk vacsiztunk is, és megállapítottuk, hogy a magyar KFC-ben sokkal finomabb a kaja. Fél tízre értünk haza, a többiek már aludtak és mi is hamar követtük jó példájukat.

ANGLIA 0. nap Utazás előtti zűrök

Hogyan ne béreljünk autót, avagy legyen hitelkártyád vagy jófej haverod

Szeretem az utazásokat aránylag előre és jól megtervezni, ami a szállást és az adott országban való közlekedést illeti. A programokat is kitalálom, de rugalmas vagyok, mert sosem lehet tudni mindent előre, és az időjárás is sokszor közbeszól. Amikor kitaláltuk, hogy Angliába utazunk ragaszkodtam ahhoz, hogy Yorkshire-t megnézzük, egyrészt tudtam, hogy Hubynak tetszeni fog, másrészt szerettem volna turistaként, fotósszemmel visszamenni oda, ahol két évig éltem.

Mivel a repülőjegyünk Londonba szólt, meg kellett oldani a Yorkshire-ba utazást. Az autóbérlés tűnt kézenfekvőnek, mert a környéket is úgy a legjobb bejárni. Már hónapokkal előbb felmentem a netre és megnéztem, hogy mit, hol, mennyiért. Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy az indulás előtti napra hagytam az internetes autóbérlést. Szépen felmentem a kiválasztott honlapra, és elkezdtem kitölteni az adatlapot, amikor valamilyen indíttatásból megnéztem a terms and conditions című linket. Ahol is leírták, hogy a kocsi átvételekor a sofőrnek egy saját nevére szóló credticard-ot(hitelkártya) kell bemutatnia és arról deposit-ot (letét) emelnek le. (Egész pontosan, a pénzt nem veszik le, csak zárolják, ha a kocsit egyben és karcmentesen visszaviszed, újra elérheted a pénzt). Upsz. Hát olyanom nekem nincs. Mármint hitelkártyám. És Hubynak sincs. Mindez kiderül vasárnap délelőtt tízkor, a repülő másnap reggel hatkor indul.

Jajjaj mostmilesz, kétségbeés, három percen belül kijelentem, hogy akkorénnemegyeksehova, rövid hiszti, majd heves megoldáskeresés. A lényeg annyi, hogy sok telefon, sok weboldal megnézése, egy két hülye ötlet elvetése (menjünk busszal Yorkshire-ba - ugyan olcsó, de 12 óra az út, valamint béreljünk robogót, illetve ne is menjünk Yorksihre-ba hanem maradjunk Londonban) után, Huby felhívta Pitét, aki adott kölcsön annyi pénzt, ami elég a deposit-ra. Mert közben találtam olyan céget (Europecar) akik elfogadnak bankkártyát is, csak legyen rajta jó sok pénz. Mondtak egy fix összeget, ami a költségvetésünk kétszerese volt. Ezért kellett kölcsön kérni. Az egész problémamegoldás nem is tartott tovább 4 óránál, ezek után fél óra alatt bepakoltam a bőröndöt és irány Budapest, Viki és Johhny (drága jó szállásadóink) már vártak minket nagyon. Finom vacsi és sok beszélgetés (nálunk ezt nem lehet abbahagyni) valamint rengeteg röhögés (ezt sem) után sikerült éjfél körül ágyba kerülni. Hiába mondtam el hússzor, hogy időben feküdjünk le. :)

ANGLIA 1. nap Utazás

Két kapitány a gépen, és az autópara megoldódik

Aránylag simán ébredtünk a 2.5 óra alvás ellenére, és a taxizás is zökkenőmentes volt. A reptéren kedves ismerősökbe botlottunk, Évi, Bianka és Aci (a Dolce Vita kapitánya) már sorbanálltak a londoni becsekkolásnál. Bár tudtam, hogy ők is ma utaznak mégis meglepetés volt, hogy szintén wizzair-el repülnek. Őket meg úgy informálták, hogy mi másnap indulunk, szóval volt öröm és aztán móka-kacagás, kiderült, hogy nem csak a vitorláshajón vidám a társaság. Így aztán könnyen átvészeltük a 2 órás várakozást, a kígyózó sort a beszállásnál, a kapun is mindenki átjutott, bár Acit felszólították, hogy dobja fel a talpát. (Talán azt gondolták fémbetétes a cipője?)

Soha ilyen sima repülőutam nem volt. Arra még emlékszem, hogy felszállunk és egy kicsit rázkódunk egy turbulencia miatt, majd arra ébredtem, hogy a kapitány bemondta: Cabin crew please prepare for landing, köszi. Huby azóta ezen nevet.

Újabb sorbanállás (útlevélellenőrzés), könnyes búcsú (a Sáfián családtól és Évitől), rövid buszozás után némi izgalommal léptünk be a kocsiátvevő helyre. A pultnál kedves fekete fiatalember. Megnézi a jogsim (2 éve lejárt, de egy angol szó nincs rajta) oké (egy kő legurult), megnézi a foglalást: oké (még egy kő), majd elkéri a bankkártyám, lehúzza, valamit kinyomtat és hozza a kulcsot (legnagyobb kőhullás). Azt elfelejtettem leírni, hogy közben megkaptuk otthonról az sms-t, hogy a pénz a számlán így azért annyira mégsem izgultunk.

Egy antracitszürke Skoda Fabia-t kaptunk, és rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy én vezetek. Miután háromszor lehúztam az ablakot sebességváltás helyett, és tisztáztam magamban a szabályokat és hogy mire kell figyelni, elindultunk. Hamar felmentünk az autópályára és az első pihenőnél már meg is álltunk, kávézni, enni, szusszanni.







Az autópályán nem nagy ügy a baloldali vezetés, hamarosan már a legbelső sávban előzgettem. Csak sejtettük, hogy mennyi a sebességhatár (70 mérföld/órát írt a gps és igaza volt mint később megtudtuk) így igyekeztem nem száguldozni. A következő pihenő után Huby vette át a kormányt, minden jól ment, csak sokszor nagyon balra húzódott és én olyankor úgy éreztem menten letaroljuk a mellettünk haladó kamiont-kisbuszt-lakókocsit.

Mivel Babókáék csak késődélutánra vártak minket, úgy döntöttünk megállunk Harrogate-ben, az egyik kedvenc városomban. Többször kisütött a nap is így tudtunk fotózni elég sokat.









Bár délután négy felé eljutottam a mélypontra (álmosság-fáradtság) és kávéért kiáltottam. Egy kicsit helyre rázott, meg az izgalom is segített, hogy nem tettem helyére a papírpohár fedelét és a kávé egy része Hubyn és az egyik fényképezőnkön landolt.

  

Fél hat felé indultunk tovább Riponba ahol a szállásunk lesz még 2 napig. Babókáék nagyon kedvesen fogadtak, és kérdezték, hogy van-e kedvünk a Pakiknál vacsorázni. Naná! (Paki vacsora=pakisztáni take away, pizza és az otthon kapható gyros-hoz hasonló kebab, nagyon jól csinálják) Evés közben még kifaggattam Babót az itteni magyarok hogyléte felől és aztán hamar dőltünk az ágyba.