Advent végi gondolatok - tőlem sokat ne várjatok

Törölközőket hajtogatok és közben morfonírozok magamban.
Vajon a törölközőket miért nem egy méretben gyártják? Próbálom így hajtani, próbálom úgy, sehogyse stimmel. Nem lesznek egyformák. Az egyik nagy a másik kicsit kisebb, a harmadik négyzet alakú, aztán jön egy egész picike. Miért? Kérdem én. Miért nem lehet a törölközőknél is szabvány. Mint a vasúti síneknél. Sokkal kisebb káosz lenne a fürdőszobákban. Hát a háziasszonyokra nem gondol már senki? Esetleg kiegyeznék két méretben - fűzöm tovább magamban a gondolatot és közben már lassan a végére érek a hajtogatásnak.  Mondjuk lehetne nagy és kicsi. Talán még egy közepes belefér. Esetleg fürdőlepedő?

Jó reggelt all inclusive, leégtünk

Bár írtam már a szállodai ételekről és az all inclusive-ról is, azért pár szóval még érinteném a témát. Így a nyaralás ötödik napján határozottan tudom, hogy többet nem megyünk all inclusive szállodába. Hacsak nem nyerünk a lottón és egy igazi öt csillagos szállodát nem engedhetünk meg magunknak. Gyerekekkel különösen nem éri meg. Hiába mondom Szezinek, hogy ne igyon többet a műanyag ízű szörpből készült gyümölcsléből. Ott van a gép kirakva (kettő is) és persze tölt magának. Hiába van ötven féle kaja reggelire, a fiúk ugyanazt a müzlit eszik tejjel. Persze mi Hubyval csomó mindent megkóstolunk, igazi angol reggelit is összeválogattam már neki. Péntek reggel épp a szokásos csokis palacsintát ettük, amikor az egyik pincér hölgy mosolyogva odaköszönt nekünk hibátlan magyarsággal: - Jó reggelt. Kiderült, hogy bizony három éve itt élő hazánk fia takarítja aznap az asztalunkat. Méghozzá őrületes tempóban. Azért, hogy mindig legyen szabad asztal és sose kelljen várni semmire, a pincérek amint azt látják, hogy letenni készülsz a villádat, és épp lenyeled az utolsó falatot, ott teremnek és viszik el a tányérod. Én persze értem, hogy ez nekik előírás, de eléggé zavaró. Én például figyelek arra, hogy ne vigyek az asztalhoz húsz telerakott tányért. Inkább fordulok többször, de egyszerre csak keveset veszek. Főleg abból amit nem ismerek és nem tudom hogy ízleni fog-e. Ezt a családdal is közöltem első nap vacsoránál, és egész jól sikerül betartani szerintem.  És igen, az all inclusive újabb hátulütőjéhez érkeztünk. Iszonyat pazarlások mennek. Bár saját szememmel nem láttam, meg nem is annyira figyeltem, de Dóra elbeszélése szerint sokszor visznek vissza tele tányért a pincérek. Főleg az angolok asztalától, akik szép számmal vannak itt. Sőt mondhatnám a vendégek 90% Nagy Britanniából érkezett, mert vannak Írek és Skótok is. Utóbbiak ízes dialektusát nagyon nehéz érteni, hiába éltem köztünk annak idején két évig. Szezi és Zente talált egy skót barátot maguknak Aiden-nek hívják a kisfiút és remekül elszórakoztak a Dino parkban és a biliárd asztalnál. Azóta is őt emlegetik a fiúk, és ha tehetik megkeresik és játszanak vele.

Írtam már két partról, de azóta megnéztünk egy újabb csodát, Costa Papagayo-t. Egy mindentől elzárt területet képzeljetek el, ahol nincs semmi infrastruktúra, még aszfalt út sem. A bejáratnál 3 eurót kell fizetni, de megéri. Egy rövid autózás után több homokos part közül választhatunk. Mi a legközelebbihez mentünk, és újabb futkározás, homokozás, hullám üldözés vette kezdetét. Na jó igazából a hullámok üldöztek minket, főleg engem. Amint egy picit beljebb merészkedtem elkapott egy és kidobott a partra. Félelmetes volt érezni az óceán erejét. 

Só, hegymászás, uncsi barlang

Egyik délután Huby úgy saccolta, hogy szép lesz a naplemente, így beültünk a kocsiba és elindultunk nyugat felé. Előtte a térképen nagyjából megnéztük, hogy merre lesznek szép részek és nem is tévedtünk nagyot. Alig öt perc autózás után egy öböl fölé magasodó dombhoz értünk, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a helyi sólepárlóra. A fiúk - és persze mi is - újra nagyon élvezték a szabadságot, hatalmasat szaladgáltak, átmásztunk egyik dombról a másikra. Aztán Huby kitalálta, hogy lemegy a sólepárlóhoz fotózni, Szezi pedig természetesen vele tartott. Mi Zentével még fotóztunk picit, meg sétáltunk, aztán mivel sötétedett beültünk a kocsiba, ott vártuk a többieket. 

Másnap délután a sziget másik vége felé vettük az utunk, hogy megnézzünk egy zöld barlangot, amit a láva vájt ki egy több száz évvel ezelőtti kitörésnél. Ebéd után indultunk, hogy a fiúk alhassanak egyet. Én is el-el szundítottam, pedig gyönyörű tájakon mentünk. Szinte végig láttuk az óceánt, sőt egy gép landolását is végig követtük, ahogy a reptér mellett elhaladtunk. Megállapítottuk hogy Lanzarote-n nem csak a házak fehérek, hanem a tetők is. Mint egy-egy oázis úgy virítanak a kopár tájban. Ami azért annyira nem kopár, a városokban, a parton rengeteg a pálma fa és a kaktusz. A barlanghoz érve Huby előrement megkérdezni, hogy mikor indul a következő túra, majd sietve jött vissza, hogy öt percünk van. Felráztuk a fiúkat, ebből persze hiszti lett - ki szeret úgy ébredni, hogy aztán futnia kell? De ahogy elindult a túra, úgy élénkültek fel, sőt kicsit át is estek a ló túloldalára. Egy kedves spanyol hölgy vezetett minket, fejmikrofonnal és egy borzasztóan torzító kihangosítóval. Komolyan mondom, többet értettem a spanyol mondókájából mint az angolból, mert utóbbit is spanyol kifejezésekkel tarkította és egy-két angol szót nagyon érdekesen ejtetett. Annyit azért még az elején megtudtunk, hogy barlang egyáltalán nem zöld, hanem a nevét kapta egy családról akinek a vezeték neve volt Verdes. Ők kerestek itt menedéket egykor a kalózok elől bujkálva. Kb. húsz percet mentünk, sok lépcsőn le, itt-ott nagyon szűk helyen, olykor lehajolva. A fiúk persze élvezték, de végigviháncolták, ami azért nem volt jó, mert az amúgy is nehezen érthető senorita-t Zente és Szezi sikításától még kevésbé hallottuk. A túra végén a titkos meglepetés valóban jópofa, természetesen nem árulom el mi az. Összességében nem voltam annyira oda meg vissza a barlangtól, bár sokat levont az értékéből, hogy nem értettük a vezetőt, és hogy a fiúkat végig fegyelmezni kellett. Ha ezt előre tudom, biztos nem autózunk ezért kétszer 60 km-t. Barlangkedvelő felnőtteknek és szuperjólnevelt gyereknek ajánlom ezt a nevezetességet,  amúgy inkább menjetek a homokos tengerpartra.

A víz langyos, a homok ragad. Beszámoló az óceánpartról

Két homokos parton voltunk eddig, és tuti, hogy megyünk még, mert egyik fantasztikusabb volt mint a másik. Mindkettő kb. öt perc autóút. Első nap a Playa Flamingo-t néztük meg, homokozó készlettel és fürdőruhával felszerelkezve. A strand fehér, puha homokos mint a prospektusokon. Takaros kis napozóágyakkal és napernyőkkel felszerelve. Csak épp nap nem volt. Illetve elbújt a felhők mögé. Így aztán nem volt annyira melegünk. Én széldzsekiben és rövidnadrágban - a fiúk alsónadrágban, Huby trikóban - hiszen nyaralunk!. Készült homokvár és persze bokáig mindenki belement a vízbe. A fiúknak sikerült szinte mindenüket összevizezni, így mivel nem vittem váltásruhát, törölközőbe tekerve rohangáltak. Hubyval ittunk egy kávét a parton. Hiába a Lavazza logó, a cappuccino nekem víz ízű volt, Huby meg a tejszínhabot nem értette rajta. Na nekem meg az ízlett, szóval összességében mindenki elégedett volt valamennyire.

Második nap a Playa Doradara mentünk. Ez Playa Blanca központjában van, de simán találtunk , parkolóhelyet. A GPS egy kicsit messzebb navigált minket a parttól, de nem bántuk a sétát, mert gyönyörű látványban volt részünk. A part szinte végig fekete sziklás, aztán egyszer csak felbukkan egy homokos öböl. Mi előre mentünk a fiúkkal, amíg Huby simkártyát vett, hogy legyen internet. Ahogy a homokhoz ért a lábunk, dobtuk el a papucsokat, és újabb homokvár építésébe kezdtünk. Ezt a fiúk elég hamar megunták és inkább azt játszották, hogy befutottak egy kicsit a vízbe és ahogy jött egy hullám sikítva futottak ki. Ezt fél órán keresztül csinálták, a végén csurom vizesek lettek, de nem fáztak. Ezt abból gondolom, hogy egy idő után én is beálltam a játékba, csak én nem futkostam, hanem egyre beljebb merészkedtem a vízben. Az óceánparton az a fantasztikus hogy nem hogy nem szabad kiabálni, hanem egyenesen kötelező. Mindenki sikongatott a vízben és egymáson röhögtünk. Eleinte nem értettem, hogy miért élvezik annyira a bentlévők aztán rájöttem. A lényeg az, hogy legyünk kitartóak. És vetkőzzünk fürdőruhára. Én eleinte bikini alsóban és széldzsekiben voltam, aztán ahogy egyre vizesebb lettem úgy vetkőztem le. Mivel a levegő hőmérséklete kb. 21 fok (a hőérzetből a szél levesz egy kicsit, a nap meg hozzáad, szóval kb. tényleg 21 foknak érződik) a vízé pedig 19, ezt a két fok különbséget nem olyan nehéz megszokni. Öt perc múlva a lábamnak kellemes volt a víz, aztán elkapott egy-egy hullám és ahogy a vizes testemet fújta a szél, fázni kezdtem és az akkor már langyosnak érzett vízben kerestem menedéket. Persze ez az egész móka nagyon fárasztó. Nem csak a sok futkosás miatt, hanem mert a nagy hullámzásban fárasztó folyamatosan ellentartani. 

A fiúk is egyik pillanatról a másikra közölték hogy fáznak - pedig előtte még a vizes homokban hasaltunk és vártuk, hogy beterítsen minket egy hullám. No itt jött egy kis hiszti. Zente vacogott, de tetőtől talpig homokos volt. Amikor levittem a vízhez lemosdatni, ordított. Aztán kapott egy pulóvert meg nadrágot és lenyugodott, folytatta a homokvár építést. Szezi már nehezebb falat volt. Ő nem fázott, csak a homok zavarta és a sós víztől viszketett a szeme. A homokot nem engedte lemosni magáról, így 5 percig vinnyogott. Aztán egyszer csak rájött hogy jobban jár ha inkább homokozik velünk. Nagyjából a hiszti közepén érkezett meg Huby, így már nem tudtam rávenni, hogy menjen be a vízbe. Inkább homok teknőst csinált, illetve megivott velem egy kávét a parti büfében. Hiába főzött kávé és tejhab, ez is vízízű volt. Őszinte kíváncsisággal várom, hogy fogok-e Lanzarote-n jó kávét inni.