Buli a bilin

Őrület, hogy már itt tartunk. Még karácsony előtt vettem Szezinek egy bilit. Zöld és nagyon formatervezett. Valamint van rajta két delfin. Ez utóbbi nem annyira tetszik, de nem volt választék. Én speciel semmit sem tettem volna rá, de Szezinek bejönnek a figurák, cuppog ha meglátja őket. Egyszer próbáltam elmagyarázni neki, hogy nem hal az, hanem delfin, de ezt még nem érti.

Szóval a bilizés úgy kezdődött, hogy többször jelezte Szezi, hogy ő most épp pisil. Láttam pici zavart az arcán és mutatott a kukija felé. Aztán elkezdett szólni, hogy ha bekakilt. Nosza mondom, itt az idő, bili kell a gyereknek. Kölcsön kaptunk egy szuper könyvet is, ami a témát gyerek nyelven  feszegeti az ifjúságnak (nemes egyszerűséggel Bilikönyv a címe). Pillanatok alatt nagy kedvenc lett az olvasmány, a nagyszülők csak kuncogtak rajta, de mi Hubyval teljes komolysággal olvastuk Szezinek Samu történetét aki elköszön a kakijától és a pisijétől miután a vécébe öntötték. Szezi meg  képes volt a sztorit egymás után háromszor is végighallgatni. Így aztán amikor elé tettük a saját bilijét nem is volt túlzottan meglepődve. Először persze nem ült rá, hanem hurcolászta a lakásban. Ide-oda. Lakott a bili a fürdőben, és a vécében, sőt a hálóban is. De csak várta, hogy használatba vegyék. Egyik nap fürdés előtt Szezi ráült és három hatalmasat pukizott bele. Kezdetnek nem rossz. Kb. 4 napja Szezi meztelenül szaladgált a lakásban fürdés előtt, én épp zuhanyoztam és mondtam Hubynak, hogy próbálja meg a bilire ültetni a gyereket, hátha. Egyszer csak nagy éljenzést, ujjongást, tapsolást hallok az előszobából, és Huby egy oktávval magasabb hangját: SZEZIKE BELEPISILT A BILIBE! Olyan édes volt ahogy örült, persze a produkció előadója is boldog volt. No ezen felbuzdulva, gondoltam ezentúl fürdés előtt mindig bilizünk majd. Pár napig nem történt semmi, vagy nem fürödtünk, vagy Szezit nem érdekelte a téma, így nem erőltettük. Aztán egyik este, ő maga kérte a bilit, hozta oda. És ráült, majd felállt, majd kitalálta, hogy beletesz egy kis műanyag bocit. Nem örültem, de mondom jó ha ez kell hát legyen. Aztán ráült. És nyögött. És fogta az apja kezét, és újabbat nyögött. Majd felállt, és ott volt a boci mellett egy darab kaki. Csak néztünk ki a fejünkből és nem értettük, hogy ezt akkor most hogy? Mégis mi inspirálta az alkotót? No de a lényeg a lényeg, a produkció maga. Próbáltam azért nem elbízni magam és vettem azért még pelenkát Szezinek. Jól is tettem, mert azóta nem történt semmi, csak annyi, hogy az előző napi sikerén felbuzdulva már nem csak műanyag bocit, hanem többféle játékot is a bilibe akart pakolni, egyszer tele is rakta annyi mindennel, hogy ő már rá sem tudott ülni. Na akkor azt mondtam, hogy ez nem játék, a bilibe csak pisit vagy kakit teszünk. Ma este meg már oda jutottunk, hogy háromszor ráült, és kb. 5 másodperc után felállt és futott tovább, majd bement a fürdőszobába (folyt már az esti víz) és a kád mellé pisilt. Viszont ha kakilás után (egyelőre még csak utána) szól, hogy: koki és apa. Mert tudja, hogy az apja szokta ilyenkor tisztába tenni.
Szóval elindult a dolog, de még nem erőltetjük. Igazából a tavaszt várom, meg a nyarat, amikor bátran szaladgálhat egy szál bugyiban és az sem baj ha becsurran cseppen a pisi.
Hogy a legifjabb Hubyaról is essen azért szó leírom, hogy jól vagyok. Pár napig fájdogált estére a hasam meg a derekam, így próbáltam kicsit többet pihenni, de most már nincs semmi panasz. Voltam múlt héten kismama jógán, hát annyira de annyira jól esett, mintha kicseréltek volna. Úszni szeretnék még járni, de egyelőre nem vonz a hideg víz. Eggyel több ok a tavaszvárásra.

Szülésről újra

Pár hete egy új orvosnál jártam. Többen ajánlották (többek közt a szülésznőm, a dúlám és még sok ismerősöm is) amikor olyan orvost kerestem aki igazán nyitott az alternatív dolgokra, a természetes, beavatkozás nélküli szülésre. Bár előre figyelmeztettek, hogy sokan lesznek, mivel rendelési idő előtt fél órával érkeztem, csak keveset kellett várnom. Az orvos nagyon kedves, szívélyes volt, de nem mézesmázas. Könnyen megtaláltuk a hangot, ám amikor rátértem arra, hogy miért is vagyok ott, nem a lelkesedés csillogott a szemében. Nem adott egyértelmű válaszokat, és szinte mindenre csak azt mondta, hogy hát nem tudja megígérni. Elmondtam neki nagyjából Szezi születését (mekóniumos víz, oxitocin, fekve kinyomás - a gátmetszésig már el sem jutottunk) és azt mondta, hogy ha újra zöld lesz a magzatvíz akkor ő is mindent ugyanígy csinál majd. A fekve kitolásnál megkérdezte, hogy milyen alternatívára gondoltam, és mi is volt a gondom vele. Amikor a gravitációt emlegettem, csak mosolygott és felvázolt előttem egy kisebb fizika példát, bizonyítva, hogy nem biztos, hogy segít. Persze lányos zavaromban és nyusziságomban főleg csak bólogattam és annyit mondtam, hogy tudom, hogy nem tud semmit ígérni és ezt nem is várom el... Aztán egy órán keresztül forrongtam és az otthonszülést kezdtem magamban tervezni, majd még egy napig agyaltam a témán, és persze fejben elmondtam a dokinak dolgokat, amiket személyesen nem sikerült, de lehet, hogy majd legközelebb elmondok. Ha lesz legközelebb. Mert addig még egy doktornővel tervezek találkozni és aztán meglátom. Szóval annyit mondanék el, hogy én nem ígéretet, várok, hanem bizalmat. Persze ez nehéz dolog, talán túl nagy elvárás is volt az orvostól, aki először látott, és egy perce beszélgettünk. Nekem viszont döntenem kell, és ha már Szezinél nem biztos hogy száz százalékban jól döntöttem, most egy kicsit megfontoltabb szeretnék lenni. Szóval az egyik dolog, hogy bízzon bennem, a másik, hogy lehetőséget kapjak dolgokra. Furcsállom egy picit azt is, hogy úgy beszélgetünk a szülésről, hogy mi van ha ez meg ez meg az lesz. Szívesen megnéznék egy statisztikát arról, hogy a kórházba érkezett kismamák hány százalékánál van eleve komplikáció (még bármilyen beavatkozás - burokrepesztés, oxitocin bekötés előtt) ami akadályozná a természetes szülés lehetőségét. Persze ez a statisztika is csalóka lehet, mert szerintem sok anyukában a kórház maga szorongást okoz, növelve ezzel a félelmet és az ezzel járó nehézségeket. Szóval ha lenne egy ilyen statisztikám, akkor talán jobban tudnék érvelni, ám így is annyit azért mondhatok, hogy szerintem senki nem úgy ül be reggel az autóba, vagy ül fel a buszra, hogy jajj ugye minden rendben lesz, és eljutok a munkahelyemre. Tehát a napi dolgoknak sem úgy kezdünk neki, hogy komplikáció lesz. Miért nem lehet a szülést is egy teljesen természetes folyamatnak tekinteni, és nem egy megoldandó feladatnak? Ha az orvosok képesek lennének erre, akkor talán könnyebben válaszolnának igennel egy-egy kérésre, és könnyebben mondanák azt, hogy igen azon leszek, hogy a szülésed a lehető legtermészetesebb módon történjen. Bár érdekes lenne megkérdezni egy buszsofőrt vagy egy pilótát indulás előtt. Vajon ők megígérnék a balesetmentes utazást?

Hétköznapok

Lelkiismeret furdalásom van. Amikor Szezit vártam, minden héten írtam a blogot, mire a 15-ik héthez értem, már számtalan bejegyzést olvashattatok. Aztán megszületett és még mindig nagyon lelkes voltam. Ahogy nőtt úgy csökkent a blogra fordítható időm és most a terhességgel mintha lefelezték volna a napjaimat.

Egyszerűen nem érem utol magam. Minden reggel (sőt már előző este) elhatározom, hogy na majd másnap kitakarítok, elpakolok, emailre válaszolok, megcsinálok ezer éve megígért dolgokat. Aztán vagy nincs kedvem egyikhez sem, vagy kedvem van, sőt lelkes vagyok, de az addig észre sem vett második gyerekem úgy dönt, hogy nem támogatja az anyja terveit. Minden lehajolástól, egy-két kisebb tárgy (könyv) elpakolásától, vagy öt perc állástól hányingerem lett és megfájdult a derekam. Akkor ma sem rakok rendet. Helyette dolgoztam amíg a fiúk dúdoldában voltak, legalább egy rég halogatott munka elkészült. És végre nem mondhatom azt, hogy nincs tünetem és nem aggódom emiatt.
Szezike napról napra huncutabb. Tegnapelőtt megint előkerült a bili és amíg én zuhanyoztam, az apja kérésére rá is ült. Második próbálkozásra bele is pisilt. Én csak annyit hallottam, hogy az apja fejhangon éljenzik és dicséri, majd hozta megmutatni az első pisit. Nem, nem fotóztuk le, megnyugodhattok. :) Azóta nem került napirendre a téma, néha megkérdezem, hogy ráül-e a bilire, közli, hogy nem én meg ráhagyom.
Még mindig Zeze a sláger, de biztos vagyok benne, hogy számottevően kevesebb tejem van: egyrészt elkezdett Szezike mennyiségeket enni, reggelire és ebédre is, sőt vacsorát is eszik, ezek közt gyümölcsöt, vagy amit nálunk meglát és elkunyerál, másrészt a kakija is jelentősen szilárdult.
Nagyon szeret olvasni, már hosszabb meséket is végighallgat (főleg ha álmos), de a kedvence, ha ő elmutogathatja, hol-mi van a képen. A legkisebb pókot vagy csigát is megtalálja, sőt az apja szerint a Planetáriumot is (Hoppla meséi - látogatás Pécs városában).
Kedvenc játékai az autók, nem csak gurigázik velük, hanem mindegyikbe utast vagy sofőrt próbál betenni. Van amibe könnyebb (mert elve van hozzá, pl. duplo) van amibe kicsit bele kell gyömöszölni. Ám remek utas válhat egy kis műanyag libából, vagy egy földön talált kölesgolyóból is.

Kismaszat nyomja a gombot

Ma kétféleképpen - vizuálisan és fizikálisan - is tudomást szereztünk második gyerekünk létezéséről, Szezi savanyú uborkát evett és este malacokat autóztatott. Csak egy szokásos nap Hubayéknál.

Reggel nyolc fele keltünk, ébresztett minket a Kisherceg. Fantasztikusan cuki minden reggel, és ezt még tudja fokozni, amióta Beáéktól kaptunk egy igazi nagyfiús pizsit. Imádom, ahogy feszít benne.

Pillanatok alatt felébred, miután megkapta a ciciadagját. Felül, én gyönyörködöm benne, majd feláll és ugrálni kezd, vagy magyaráz valamit a tegnap estéről, esetleg közli, hogy: Menne. Így szó szerint. Azt jelenti, hogy valaki (általában ő) menjen valahova. Tegnap este mondjuk azt mondta nekem, hogy nem menne, azaz ne hagyjam ott az ágyban, maradjak vele. Mivel alighogy elaludt, felébresztette magát egy köhögéssel, és mivel már elmúlt fél 12, teljesítettem a kérését.

Szóval a ma reggel. Feküdtem az ágyban hanyatt, Szezi ugrabugrált, Huby ébredezni próbált, amikor láttam, hogy a hasam kissé eldeformálódott. A jobb oldalon alul volt egy púp. Odatettem a kezem és pár másodperc múlva egy kis bugyborékolást éreztem. Aztán a púp megint ott volt. Mondtam Hubynak, hogy gyorsan tegye oda ő is a kezét. És hamarosan ő is érezte a hullámzást. Szezi is kedvet kapott és ő is rátenyerelt (khm, szó szerint) a hasamra, majd egy puszit is adott. Mert tudja már, hogy testvére lesz, és ha megkérdezzük tőle, hogy hol van a tesó, akkor lelkesen mutogat a hasára. Vagy az apjáéra. Legritkább esetben az enyémre. Aztán ha kérem, hogy adjon egy puszit a tesónak, akkor tudja, hogy a hasamra kell adni és olyat cuppant, amilyet se nekem se Hubynak nem szokott.

Szokásos reggeli készülődés után elindultunk a klinikára a 12 hetes ultrahangra. Szezit leadtunk Nórinak, és 11.30-kor (az időpontunk pillanatában) leültünk a váróba. Előtte tíz perccel még eszembe jutott, hogy egy fazék krumplit a bekapcsolt főzőlapon hagytam, így kissé ideges lettem a sok ember láttán. Huby közölte, hogy ha kijön valaki valamelyik vizsgálóból akkor ő rákérdez, hogy mennyit kell várni, nehogy baj legyen az otthon rotyogó krumpliból. Kb. három perce ücsörögtünk ott, amikor nyílt az ajtó. Behívtak valakit és Huby is odaugrott. Annyit mondott, csak hogy elnézést kér, de otthon felejtettünk égve a gázt (micsoda szöveg) és csak azt szeretné tudni, hogy... na és a mondatot nem tudta befejezni, mert a doki konkrétan közölte, hogy jó akkor menjünk be gyorsan. (Azt akarta amúgy mondani, hogy szeretné tudni, hogy kb. mikor kerülünk sorra.) Szegény éppen behívott kismama picit morcos volt, mert mint kiderült reggel 9 óta várt. Utólag is elnézést kérünk tőle, nem volt szándékunk elé tolakodni, mentségünkre szóljon, hogy kb. 5 percet töltöttünk a vizsgálóban. Bementem, az asszisztens még morgott kicsit, hogy nem is vagyok felírva, biztos a másik helyiségben szólítottak volna, én mentegetőztem, a doki meg közölte, hogy ha már itt vagyok ő gyorsan megnéz. Hát tényleg gyors volt. Próbáltam a monitor felé sandítani, de nagyon keveset láttam csak belőle, így Huby tekintetét kerestem, aki csak vigyorgott. Igazából nem is érdekelt annyira a monitor, csak azt figyeltem, hogy a doki az értékeket mondja:

Ülőmagasság - korának megfelelő (huhh)

Orrcsont - ábrázolódik (huhh)

Nyakiredő - normális (huhh)

És már kész is voltunk. Felkelhetek, viszlát. Azért én még tettem egy próbát:

- Őőő nem látszott esetleg valami más is? Az első gyerekemnél ekkor már látszott, hogy kisfiú
- Én tudom a nemét.
- Őőő és megmondja?
- Persze, csak nem kérdezte
- Hát akkor most kérdezem

- Kivvvia lesz. (Épp rizstallért evett és teli szájjal válaszolt)

- TESSÉK????

- Kisfia lesz. (Lenyelte a falaltot)

- Köszönöm viszlát.

Basszus komolyan annyira kellett röhögnöm, hogy alig bírtam kibotorkálni a váróból. Bár bevallom kínomban vihogtam. Még egy fiú. Te jó ég. Mi lesz most? Mert azt még valahogy el tudtam képzelni, hogy lesz még egy gyerekem, aki lány lesz, de azt egy kicsit sem, hogy még egy fiam lesz. Még egy Szezi? Nem, biztos nem, de akkor hogy fog kinézni? Azért hasonlít majd rá? És fogom tudni szeretni? Ó már megint ez a kérdés. Azzal nyugtatom magam, hogy Szezivel nagyjából pont ugyanezt éreztem. Lányt vártam és ledöbbentem, hogy fiú. Aztán azóta nagyon is örülök, hogy fiam van és szerelmes vagyok belé és minden napomat bearanyozza. És vajon lehet ezt még fokozni?

Szép lezárása lenne ez most a bejegyzésnek, de a napnak itt még nem volt vége. Hazaértünk és a krumpli sem főtt szét, a konyha sem égett le, így leültünk ebédelni. Kérdeztem Szezit, hogy kér-e babauborkát (icipici kis uborkák voltak az üvegben). Nagyon tetszett neki és rögtön megevett kettőt, majd mutogatott az üveg felé, hogy baba-baba! Nem értettem először, hogy mit is szeretne, aztán leesett, hogy babauborkát kér. Még ötöt megevett, és még egy kis krumpli és tojás is lecsúszott mellé. Mivel a kocsiban elaludt hazafelé, esélytelen volt egy ebéd utáni alvás. Kis játék és olvasás után, úgy döntöttünk, egy motorozással összekötött cukrászdázással ünnepeljük az újabb kispasit a családban. Akkorát motoroztunk és úgy besomlóiztunk, hogy hazaérve Szezivel bedőltünk az ágyba és majdnem két órát aludtunk. Aztán kitaláltuk, hogy az agyagmalacokat beültetjük egy autóba és ez nagyon tetszett Szezinek, sokáig eljátszott velük, brümmögött, meg ki-be rakosgatta őket. Aztán vacsora: kérdeztem Szezit, hogy kér-e egy kis halat, bólogatott, majd pár perc múlva tátogni kezdett (halat utánozva) ezzel jelezve, hogy kér még. Nagyon mókás, ahogy a kis szókincsét használva mindent lekommunikál felénk, csodálattal nézzük nap mint nap a fejlődését.