Szurkoljunk Bazsinak

Elhatároztam, hogy nem hanyagollak el titeket, és inkább rövidebb bejegyzésekkel de többször jelentkezem. Máris itt vagyok, egy picit nyavajgós a poszt, de azért a végére kisüt a nap.

Az előbb beírtam a gugliba, hogy jóslófájások. A második találatnál olvastam ezt:
"Nekem egyszer egy sokat látott öreg néni azt mondta, ha benn akar maradni az a baba, akkor csinálhatok bármit, akkor is benn marad. Ha meg ki akar jönni, feküdhetek mozdulatlanul, akkor is kijön.".
Nem mondom, hogy pont ezt a választ kerestem, de bevallom őszintén annyira megnyugtatot, hogy be is zártam a guglit.
Kb. két napja nagyon szenvedek. Nagyon sokat keményedik a hasam, tényleg, de tényleg semmilyen pózban nem érzem jól magam. Szerdán még azt az iszonyat nagy hülyeséget is elkövettem, hogy Itt a tavasz felkiáltással nem öltöztem fel rendesen. Estére szépen betaknyosodtam. A csütörtök így aztán rémálomként telt. Van ugye egy alap nyűgösség, nevezetesen az, hogy extra 13 kilót cipelek magamon és a testem egyre nehezebben viseli a dolgot. Ehhez hozzájön a pakolnunk kéne, mert hétfőn jönnek a festők para. Aztán közeleg a telihold, front is jött, és ennek a tetején csücsült a takony mindent, de mindent beterítve. Plusz fejfájás. És gyengeség. És rossz közérzet. Na és ha mindez nem lett volna elég, elkezdődtek a jósló fájások is. Hát így jutottam el ma reggel a guglihoz. Igaz tegnap már Anett is megnyugtatott, hogy amit érzek az biztos az, és ne aggódjak. Reménykedtem benne, hogy ma már jobb lesz, de még mindig nagyon gyenge vagyok és akkorákat tüsszentek mint egy elefánt.

Már megy a haverkodás

No aztán a nagy szenvedések közepette, eszembe jutott Bazsi. Sokan tudjátok kiről van szó. Ő egy csupamosoly csupa élet kisfiú. És ma újjászületik. Össze kell szednem magam - úgy döntöttem. Az én kis hülye nyavajáim kutyafülék Bazsi szenvedéséhez képest. Ahhoz képest, amit a szülei Niki és Peti átélnek meg tényleg semmiség. Nagyon szeretem őket, mert ilyen csupa szív, önzetlen és szeretettel teli emberekkel ritkán találkozom. És valamiért akkora terhet kaptak a vállukra, hogy csodálattal nézek fel rájuk amiért ezt ilyen türelemmel és kitartással viselik. Nagyon nagyon szurkolok ma nekik egész nap, kérlek tegyétek ti is. Reméljük sikerül a beavatkozás, és pár év múlva Bazsi és Szezi együtt fociznak, rosszalkodnak, csajoznak majd.

u.i.: Ahogy odatettem a pontot az utolsó mondat végére kisütött a nap. Vehetjük ezt jelnek?

Már a moziszék se kényelmes

Az a helyzet, hogy a hasam növekedésével egyenes arányban csökken az írás kedvem. Na nem mintha nem történne semmi, amit megoszthatnék a kedves olvasótáborommal, csak valahogy mostanában nehezen veszem rá magam az írásra.

Most már tényleg lassan a célegyenesbe kanyarodunk és a dolog egyszerre ijesztő és örömteli is. Nagyon sokat forog az agyam a szülés körül, választottam szülésznőt is, ám erre tényleg egy külön posztot szánnék, mert nagyon-nagyon sok dolog megfogalmazódott bennem és érlelem magamban.
A hét első fele elég depisen telt, Hubyval továbbra sem tudtunk megegyezni a fal színekben, a nappali átrendezésében, és mindennek tetejébe egyre fáradékonyabb vagyok. Az agyam nagyon lassan áll át. Még mindig azt hiszi, hogy ugyanaz a duracell nyuszi vagyok, akit reggel felhúznak, pörög-pörög estig aztán lehuppan és megállapítja, hogy hú de elfáradtam. Addig stimmel, hogy reggel van energiám. Megcsinálom a reggelit, kicsit pakolászok, aztán fekszem vissza és az ágyban molyolok a laptopon. Délután általában van valami program, bevásárlás, torna, jóga vagy szülés felkészítő, esetleg fotózás. Ha már 2 óránál hosszabb a program akkor este 8-ra hulla fáradtnak érzem magam és akkor nekiállni vacsorát főzni, úgy érzem kész kínszenvedés. Olyankor aztán tízkor már punnyadok a tévé előtt.

No nem mintha feküdni olyan hú de jó lenne. Igazából semmi se jó, csak talán a kádban ülés, vagy egy medencét tudnék még elképzelni, ahol egész nap lebegek - vízálló laptoppal...
Mert ugye, állni nem jó sokáig, ezt mindenki tudja. Az utóbbi pár napban már a sétálás se esik jól, elkezd keményedni a hasam. Ülni már hónapok óta nem esik jól, csak bizonyos pózokban, úgy is csak kb. 5 percig. Most akkor képzeljétek el mit csináltam a moziban a másfél órás film alatt. Szenvedtem. Már a moziszék sem kényelmes. Lassan kilőttünk minden pozitúrát, marad a fekvés. Hanyatt fekve egy darabig jó, de aztán vagy a hátam vagy a fejem fájni kezd, vagy zsibbadok vagy gémberedek. Az oldalamon fekvés általában Szezinek nem tetszik, illetve úgy nehéz dolgozni, vagy bármit csinálni, tévézni lehet, de azt meg igen hamar megunom. Szóval mit fogok én csinálni még HÉT HÉTIG?

Nyolc hét

Pontosan ennyi van hátra. Ha úgy nézzük ez baromi kevés: nincs még gyerekszoba, a lakás nincs kifestve, nincs kórházi csomag, textilpelenka és főleg kocsikabát. Ha úgy nézzük akkor viszont baromi sok: rájöttem, hogy plusz 12-14 kilót cipelve lépcsőzni, felállni, leülni, élni, mozogni bizony nem is olyan könnyű. És még csak most jön a neheze.

Cipője már van Szezinek.

Egyébként jól vagyunk. Szezi minden internetes "mekkora már és mit csinál a gyerek" weboldalnak ellentmondva rengeteget mozog, rugdos és hullámzik. (Mert szerintük ilyenkor a babák, már egyre kevesebbet mozognak, és a nap kilencven százalékát átalusszák) Éjszaka néha összetűzésbe kerülünk, a téma a szokásos: melyik oldalon aludjunk. Aztán végül mindig kompromisszum születik. Amúgyis rájöttem, hogy jobban járok, ha inkább későn fekszem le. Mert amikor este 11-kor mentem aludni, rendszeresen felébredtem hajnali 2-3 fele és nem tudtam visszaaludni, csak nehezen, és az sem volt jó, és pihentető alvás. Így inkább fennmaradok hajnali 1-ig, 2-ig, és ébredés nélkül alszom 8-ig. Aztán vagy alszom még egy fél órát délután, vagy kora este, vagy csak lepihenek.
Lehet, hogy ez már a fészekrakó ösztön, de baromira feszült vagyok attól, hogy nincs még Szezinek szobája. Tudom-tudom, egy újszülött bárhol elvan, és kiságyat, meg bölcsőt is kapunk kölcsön (köszi Zsófik) de akkor is. Akinek van gyereke tudja miről beszélek. Szerencsére a festőt már lefoglaltuk, március 21-én jönnek, és három nap alatt kifestik a lakást. A kérdés már csak az, hogy milyen színűek lesznek a falak. Ez a harc kb. 3 éve folyik Huby és köztem. És nem igazán közelednek az álláspontok. Szerinte minden jó így ahogy van, ezek a színek szuperek, én meg változtatni szeretnék. Ő ragaszkodik a régi dolgokhoz és nem szereti a változásokat, én hamar megunok dolgokat, és folyamatosan szeretem a környezetemet is megújítani. Tini koromban is állandóan átrendeztem a szobámat. Egyébként egyszer kiszámoltam, hogy az utóbbi tíz évben hány helyen laktam (tizenöt fölött) és a leghosszabb időt itt töltöttem Kozármislenyben Hubyval. Csoda hát, hogy újításra vágyom?
A kórházi csomagon múltkor kicsit kiakadtam. Valamelyik okos weboldal (tudom minek olvasgatom őket) írta, hogy húúú harminc hetes terhes vagy, most már aztán pakold össze a kórházi csomagot. Na jó ez vicc, gondoltam és megkérdeztem egy-két embert, hogy szerintük is? És ők is mondták, hogy hát persze, helyet nem foglal. Csak éppen én ezt még korainak tartottam. Na addig-addig túráztattam magam a dolgon míg, elhatározásra jutottam:
Szeretném előre leszögezni, hogy senkit nem szeretnék megbántani, mert tudom, hogy legtöbben jóindulatból adnak tanácsot. A tanácsadás, tippelés, ötletelés sokszor nagyon hasznos, az én feladatom az, hogy kiválogassam a számomra hasznos, és jól használható gondolatokat, ötleteket.
Vannak azonban olyanok - főleg idegenek, vagy nem ismerős kismamák - akik iszonyatosan tudnak károgni és jósolni, valamint okoskodni. Na én tőlük borultam ki a minap így megfogadtam, hogy megálljt parancsolok ennek és ezentúl erősen szűrve fogom csak beengedni az okosságokat.
Lényeg, hogy kórházi csomag nincs még, mert úgy döntöttem ha meg akar születni Szezi akkor kórházi csomag nélkül is meg fog születni. Amúgy meg maradjon csak még a kis seggén idebenn, ráér...
Igaz, ma az előbbi kijelentésemnek ellentmondva egy kicsit kiborultam és bevallom őszintén, hogy először mondtam azt, hogy kész elegem van, meguntam terhesnek lenni. :) Semmi extra nem történt, csak egész délután nem találtam a helyem. Se fekve, se ülve, se állva, se tévét nézve, se olvasva... Végül mégiscsak aludtam egy kicsit és aztán jobb volt. Most már a napjaimat is úgy tervezem meg, hogy mindig tudatosan beiktatok pihenéseket. Mert egyszerűen nem bírom különben. Szuszogok, fújtatok, lihegek, kiborulok, elfáradok. Szezi meg rugdos, kepeszt, boxol. Hát így élünk mi kettecskén. Illetve hármacskán, mert Huby meg hallgat, elvisel, ugrik, hoz, visz, emel, odaad, ölel, puszil, szeret.

u.i.: Bizonyára sokakban felmerült, hogy mi is az a kocsikabát... Mert kell, az bizonyos, ugyanis Szezit abban kell majd hazavinni a kórházból és aztán ha sétálni viszem akkor a babakocsiba is azt javasolják. Ja, lehet, hogy ezért kocsikabát? A H&M-ben láttam múltkor vitorlás dzsekit babáknak (ez is nagyon hasznos darab), gondoltam majd az jó lesz kocsikabátnak. Jármű-jármű, nem? :)))