Jó reggelt all inclusive, leégtünk

Bár írtam már a szállodai ételekről és az all inclusive-ról is, azért pár szóval még érinteném a témát. Így a nyaralás ötödik napján határozottan tudom, hogy többet nem megyünk all inclusive szállodába. Hacsak nem nyerünk a lottón és egy igazi öt csillagos szállodát nem engedhetünk meg magunknak. Gyerekekkel különösen nem éri meg. Hiába mondom Szezinek, hogy ne igyon többet a műanyag ízű szörpből készült gyümölcsléből. Ott van a gép kirakva (kettő is) és persze tölt magának. Hiába van ötven féle kaja reggelire, a fiúk ugyanazt a müzlit eszik tejjel. Persze mi Hubyval csomó mindent megkóstolunk, igazi angol reggelit is összeválogattam már neki. Péntek reggel épp a szokásos csokis palacsintát ettük, amikor az egyik pincér hölgy mosolyogva odaköszönt nekünk hibátlan magyarsággal: - Jó reggelt. Kiderült, hogy bizony három éve itt élő hazánk fia takarítja aznap az asztalunkat. Méghozzá őrületes tempóban. Azért, hogy mindig legyen szabad asztal és sose kelljen várni semmire, a pincérek amint azt látják, hogy letenni készülsz a villádat, és épp lenyeled az utolsó falatot, ott teremnek és viszik el a tányérod. Én persze értem, hogy ez nekik előírás, de eléggé zavaró. Én például figyelek arra, hogy ne vigyek az asztalhoz húsz telerakott tányért. Inkább fordulok többször, de egyszerre csak keveset veszek. Főleg abból amit nem ismerek és nem tudom hogy ízleni fog-e. Ezt a családdal is közöltem első nap vacsoránál, és egész jól sikerül betartani szerintem.  És igen, az all inclusive újabb hátulütőjéhez érkeztünk. Iszonyat pazarlások mennek. Bár saját szememmel nem láttam, meg nem is annyira figyeltem, de Dóra elbeszélése szerint sokszor visznek vissza tele tányért a pincérek. Főleg az angolok asztalától, akik szép számmal vannak itt. Sőt mondhatnám a vendégek 90% Nagy Britanniából érkezett, mert vannak Írek és Skótok is. Utóbbiak ízes dialektusát nagyon nehéz érteni, hiába éltem köztünk annak idején két évig. Szezi és Zente talált egy skót barátot maguknak Aiden-nek hívják a kisfiút és remekül elszórakoztak a Dino parkban és a biliárd asztalnál. Azóta is őt emlegetik a fiúk, és ha tehetik megkeresik és játszanak vele.

Írtam már két partról, de azóta megnéztünk egy újabb csodát, Costa Papagayo-t. Egy mindentől elzárt területet képzeljetek el, ahol nincs semmi infrastruktúra, még aszfalt út sem. A bejáratnál 3 eurót kell fizetni, de megéri. Egy rövid autózás után több homokos part közül választhatunk. Mi a legközelebbihez mentünk, és újabb futkározás, homokozás, hullám üldözés vette kezdetét. Na jó igazából a hullámok üldöztek minket, főleg engem. Amint egy picit beljebb merészkedtem elkapott egy és kidobott a partra. Félelmetes volt érezni az óceán erejét. 

Só, hegymászás, uncsi barlang

Egyik délután Huby úgy saccolta, hogy szép lesz a naplemente, így beültünk a kocsiba és elindultunk nyugat felé. Előtte a térképen nagyjából megnéztük, hogy merre lesznek szép részek és nem is tévedtünk nagyot. Alig öt perc autózás után egy öböl fölé magasodó dombhoz értünk, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a helyi sólepárlóra. A fiúk - és persze mi is - újra nagyon élvezték a szabadságot, hatalmasat szaladgáltak, átmásztunk egyik dombról a másikra. Aztán Huby kitalálta, hogy lemegy a sólepárlóhoz fotózni, Szezi pedig természetesen vele tartott. Mi Zentével még fotóztunk picit, meg sétáltunk, aztán mivel sötétedett beültünk a kocsiba, ott vártuk a többieket. 

Másnap délután a sziget másik vége felé vettük az utunk, hogy megnézzünk egy zöld barlangot, amit a láva vájt ki egy több száz évvel ezelőtti kitörésnél. Ebéd után indultunk, hogy a fiúk alhassanak egyet. Én is el-el szundítottam, pedig gyönyörű tájakon mentünk. Szinte végig láttuk az óceánt, sőt egy gép landolását is végig követtük, ahogy a reptér mellett elhaladtunk. Megállapítottuk hogy Lanzarote-n nem csak a házak fehérek, hanem a tetők is. Mint egy-egy oázis úgy virítanak a kopár tájban. Ami azért annyira nem kopár, a városokban, a parton rengeteg a pálma fa és a kaktusz. A barlanghoz érve Huby előrement megkérdezni, hogy mikor indul a következő túra, majd sietve jött vissza, hogy öt percünk van. Felráztuk a fiúkat, ebből persze hiszti lett - ki szeret úgy ébredni, hogy aztán futnia kell? De ahogy elindult a túra, úgy élénkültek fel, sőt kicsit át is estek a ló túloldalára. Egy kedves spanyol hölgy vezetett minket, fejmikrofonnal és egy borzasztóan torzító kihangosítóval. Komolyan mondom, többet értettem a spanyol mondókájából mint az angolból, mert utóbbit is spanyol kifejezésekkel tarkította és egy-két angol szót nagyon érdekesen ejtetett. Annyit azért még az elején megtudtunk, hogy barlang egyáltalán nem zöld, hanem a nevét kapta egy családról akinek a vezeték neve volt Verdes. Ők kerestek itt menedéket egykor a kalózok elől bujkálva. Kb. húsz percet mentünk, sok lépcsőn le, itt-ott nagyon szűk helyen, olykor lehajolva. A fiúk persze élvezték, de végigviháncolták, ami azért nem volt jó, mert az amúgy is nehezen érthető senorita-t Zente és Szezi sikításától még kevésbé hallottuk. A túra végén a titkos meglepetés valóban jópofa, természetesen nem árulom el mi az. Összességében nem voltam annyira oda meg vissza a barlangtól, bár sokat levont az értékéből, hogy nem értettük a vezetőt, és hogy a fiúkat végig fegyelmezni kellett. Ha ezt előre tudom, biztos nem autózunk ezért kétszer 60 km-t. Barlangkedvelő felnőtteknek és szuperjólnevelt gyereknek ajánlom ezt a nevezetességet,  amúgy inkább menjetek a homokos tengerpartra.