Szezi a hős

Szó szerint. De tényleg. KOMOLYAN! Szezi akkora arc, hogy ilyet még nem láttam. Túl vagyunk az ultrahangon és a vérvételen és felnézek a fiamra, mert túltett rajtam és talán még az apján is.


Bevallom őszintén nagyon fostam ettől a macerálástól. Bocsánat a vulgáris kifejezésért, de szerettem volna kellően érzékeltetni veletek, hogy mennyire be voltam szarva attól, hogy megszúrják Szezit. Illetve nem is a szúrástól, hanem attól, hogy le kell fogni, és azt rosszul viseli majd. Hallottam rémsztorikat arról, hogy öten fogtak le egy gyereket, és anyukát kiküldték a folyosóra. Szóval elég sötéten láttam magam előtt a látogatást a klinikán, de próbáltam azért pozitív maradni és Szezit is felkészíteni. Mert hiszek abban, hogy őszintének kell vele lennünk már most, mert ha nem is érti szó szerint, hogy mi történik, azért érzi. Tegnap este elmondtam neki, hogy hova megyünk ma reggel és, hogy pici szúrást fog érezni, ami fájni fog egy kicsit, de nem tart majd sokáig.
Csodák csodájára időben értünk a klinikára, és aránylag hamar beszedték a beutalónkat is. Mondtam a hölgynek, hogy elnézést, egy kis baleset történt vele (konkrétan Szezi megrágta és félbe tépte, próbáltam tixóval helyre hozni, de közepén így is egy lyuk tátongott)ő meg csak mosolygott és mondta, hogy hát megérti, hiszen a fiatalúrnak is van beleszólása nem? Na itt kezdtem kicsit elazzulni, és az is jót tett, hogy Szezi egy hang nélkül ült az ölemben, tátott szájjal szívta magába a látványt: a nyüzsgő folyosót, a várakozó anyukákat, az elbicegő gyerekeket és köpenyüket siettükben lobogva maguk után húzó orvosokat.
Huby a szokásos várótermi formáját hozta. Először még csak mosolyogtunk egy kisfiún, aki miután kijöttek a fül-orr-gégészetről, hangosan közölte az anyukájával, hogy: na ide többet nem jövünk. És még látszott egy könnycsepp az arcán, de a kijelentése már huncut volt. Aztán megkérdezte, hogy most ezután hova mennek, majd miután nem kapott választ újra feltette a kérdést, és aztán harmadszor is. Nem volt erőszakos, csak kíváncsi. Az anyja mégis ráförmedt, hangosan és durván. Majd közölte vele, hogy fogadjon szót és viselkedjen. Erre Huby félhangosan azt morogta, hogy szegény gyerek csak kérdezett, mi az hogy nem fogadott szót, talán oda kellene rá figyelni és válaszolni a kérdésére, nem!?
Szerencsére az anyuka további reakcióit nem láttuk, nem hallottuk, mert minket szólítottak. A rendelőben mindenki kedves volt, Szezi meg elvarázsolt kiskirályfiként feküdt a vizsgáló asztalon (hanyatt!) és csodálkozva nézte a doktornőt, meg a vizsgálót, meg a gépeket. Egy hangja nem volt. Kb. 10 perc alatt végeztünk, nem találtak nála semmilyen elváltozást, a mája és a lépe kicsit nagyobb. A laborban majd talán kiderül miért.
Ehhez pár ajtóval odébb kellett vándorolunk, majd ott hosszú perceket várni, mire becsempészhettük a papírunkat egy befelé igyekvő lombikfutárral, majd újabb fél órát, amíg szólítottak. Szezi közben nem unatkozott, először evett, majd a szopiba szépen belealudt. Nem volt már olyan könnyű tartogatni a karomban mint régen, de csak ránéztem a kis tündér pofijára és máris nem volt olyan nehéz a súly, ami a karomat húzta. Szerencsére még azelőtt felébredt, hogy hívtak volna minket, így aránylag vigyorogva mentünk be. Jó sokan voltak a fehérek, egy dokinéni egy asszisztens és jópár medikus. Itt is mosolygott mindenki és kedvesek voltak. Szezit lefektették, és keresték, hogy melyik kezén jó a véna. A jobb kézfejét megfelelőnek találták. Huby a lábait fogta Szezinek, én a bal karját. Mondták, hogy fogjuk erősen, mert ugrani fog. Közelített a dokinéni a tűvel. Na most most fog ugrani, szólt a másik, ám Szezi egy hang nélkül tűrte, hogy megszúrják. Mindenki csak nézett. Akkor kezdett nyöszörögni, amikor  már egy ideje masszírozták a karját, hogy megteljen a kémcső, szerintem csak unta a hanyattfekvő pozíciót. Először a Bóbita c. gyerekdal előadását próbáltuk bevetni Hubyval. Miközben teljese átéléssel dúdoltam, láttam magunkat kívülről és bevallom, magaman kicsit röhögtem. Szerintem a medikusok is. Szezi azonban sírt tovább, de meglátta a fertőtlenítős flakont, amit Huby lengetett neki, majd amikor engedtem, hogy a bal kezével matassa el is hallgatott. Kapott még egy kis gézt a kézfejére és kész voltunk. Vigyorogva léptünk ki a rendelőből. Eredmény holnap. Remélem az adatok kielemzése után is mosolyogni fogunk!