Ma délután a Szent István téren sétáltunk és természetesen a szökőkútnál kötöttünk ki. Zente folyamatosan bele akart mászni, Szezi beérte annyival, hogy leveleket halászott ki, majd dobott be a vízbe. Kitaláltuk, hogy egy nagy levél lesz a hajó, és egy kicsi rátűzve a vitorla. És így úsztattuk a hajókat, közben Zentét feltettem a kút szélére és sétáltunk körbe-körbe, miközben fogtam a kezét. Találtunk egy szép nagy gesztenyefa levelet és elvittük Szezinek. Örült és persze megvolt az új hajó, egy darabig játszott vele, majd valamiért megharagudott rá és közölte, hogy most ledobja a szökőkút lefolyóján. Mondtam, hogy jó tegye, ha úgy esik jól neki. Aztán egyszer csak nagyon elkezdett sírni. Úgy tűnik meggondolhatta magát, mert hüppögve közölte, hogy véletlenül dobta be a levelet. Alig tudtam megvigasztalni. Mert most szegény levél szomorú, mert itt maradtak a barátai és soha többé nem látja őket. (Na itt már én is majdnem bőgtem). Hiába mondtam neki, hogy biztos talál a lefolyóban majd régi (lefolyt) haverokat, sőt Huby azt is kitalálta, hogy küldjünk utána egy barátot, Szezi vigasztalhatatlan volt. Olyan szintű együttérzést mutatott a levél iránt, hogy ilyet még nem nagyon láttam tőle. Aztán végül találtunk egy hasonló levelet, ami igazi ritkaság volt, egyik fele zöld volt a másik sárga, ettől némiképp jobb kedve lett. Ja és persze a Zezétől, amit úgy kért, hogy:
- Szerintem egy kis Zezétől jobb kedvem lesz.
Most már csak azt nem értem, hogy felém meg Huby meg Zente felé miért nem mutat együttérzést, amikor "véletlenül" belénk rúg, megharap, vagy megüt minket. Főleg Hubyt, meg Zentét. Bár engem ritkán bánt, csak tűzoltó póznának használja a lábam.
Eszem meg a szívét.
VálaszTörlésA képeket végignézve, komolyan gyászol a gyerek. Ez egyben ijesztő és megnyugtató is. Ki tudja fejezni az érzéseit. :)
VálaszTörlés