Napi love

Főzöm az ebédet. Szezi a hátamon csücsül a mei-tai-ban. Hozzámsimul, szopja az ujját. Egyszer csak kacarászni kezd. Kérdezem tőle: min nevetsz Szezike? Nézek körül, sehol semmi izgalmas. Akkor látom, hogy az egyik lábáról, hogy-hogy nem eltűnt a zokni és a talpa hozzádörgölőzik a könyökömhöz ahogy kavarom a paradicsomszószt. Már szándékosan csinálom. Együtt nevetünk.

Utóirat: Amíg megírtam ezt a pár mondatot, Szezi elaludt a hátamon.

Kicsi a világ

Legalábbis Pécs városa mindenképp. Tegnap egy nagyon helyes családot fotóztam a műteremben és egész végig azon agyaltam, hogy honnan ismerem az apukát. A fotózás végén aztán megkérdeztem: Ne haragudj, mi nem ismerjük egymást valahonnan? Nem tudom volt a válasz, és miután megtárgyaltuk, hogy nem egy iskolába jártunk és még csak nem is egy időben érettségiztünk az anyuka kérdezte meg: nem a szülészetről? Akkor már derengett valami, de még nem világosodtam meg. Aztán kiderült, hogy az apuka gyerekgyógyász és amikor Szezi született, már ügyelt többször a szülészeten. Azonnal leesett a tantusz: Ő volt az a nagyon kedves orvos, aki bejött hozzánk a kórterembe, miután nem engedtem meg a nővérnek, hogy elvigye Szezit.

Szezivel akkor...

...és most.

Ha jól emlékszem a második nap estéje volt, és nagyon hosszú szenvedés után sikerült végre Szezit rácuppantanom a mellemre, és végre evett és jól helyezkedett és szívta. No épp örültem magunknak amikor megjelent a kedves nővérke és közölte, hogy elviszi a gyereket vizsgálatra. (Mai fejemmel egy percre se engedném el, és a következő gyereket nem is fogom de ez már egy másik történet.) Én meg mondtam hogy nem. Magam is meglepődtem magamon, mert itt a blogon sokszor nagy a szám, de amikor éles szitu van, bizony hajlamos vagyok benyuszulni. Szóval hiába erősködött a nővérke és hiába vonultatott fel érveket - miszerint a doktor úr most ér rá és mi van ha a doktor urat elhívják mert szül valaki - én közöltem vele, hogy a gyerekem fél óra szenvedés után végre eszik, így most nem adom oda, majd ha befejezte akkor elviszem én a doktor úrhoz. Nővérke feladta és elment, és kb. tíz perc múlva megjelent a doktor úr. Nagyon kedves volt, nagyon szelíd, látta, hogy Szezi épp szopik így csak megkérdezte, hogy minden rendben van-e és már ment is tovább. Azóta is hálás szívvel gondolok rá.
No és ez a kedves "doktorbácsi" ott állt előttem élőben és én ahelyett hogy hála ódát zengtem volna, zavarba jöttem és sikerült a sztorit úgy elmesélnem neki, hogy a végén megkérdezte, hogy most akkor jó volt, hogy odajött vagy sem? Hát persze, hogy jó, úgyhogy ez a poszt egyben köszönet nyilvánítás is felé.