Esti gondolatok

Fáradt vagyok. A labdán rugózok - igen azon a labdán amin vajúdtam. A hátamon Zente szuszog, a hálóban Szezi horkant olykor-olykor. Imádnivaló hangok. A lakás látképe már közel sem ilyen idilli. Pisis pelenkák, lebukott ruhák, levetett hordozókendők, kajamaradékok, tűzoltó- és rendőrautók, markolók, legókockák és gyurmadarabok hevernek mindenhol. Tájkép csata után. Pedig most ment el anyu, aki próbálta menteni a menthetőt és ahol tudott rendet rakott, takarított. Én mégis boldog vagyok, de csak most hogy leírtam a gondolataimat. Eddig azt hittem fáradt vagyok és elveszett. Pedig csak kétgyerekes anyuka.

u.i.: Eredetileg azt szerettem volna írni, hogy az élet olykor igazságtalan. Mert azon morfondíroztam miközben Zentét próbáltam megnyugtatni (harmadszorra sikerült a hátrakötés, közben kétszer hányt le) hogy Szezivel anno, ezt hogy csináltuk? Szerintem állati merevek voltunk. Legalábbis én. Folyton valamiféle elvárásnak próbáltam megfelelni. Állandóan szuperanya akartam lenni. És küzdöttem a társadalom által elvárt és a bennem kialakult képpel. Zentével lazák vagyunk. Talán olykor túl lazák is. Ha éhes eszik, ha álmos alszik. Ideje nagy részét a hátamon vagy az apján tölti. És ez jó. De hogy az első gondolatra visszatérjek: az élet igazságtalan. Ha már Szezivel tudtam volna azt amit most... most meg már hiába tudom, nem tudom úgy igazán kihasználni. De most a nagyfiam érezhette, hogy az anyja energiái már a végét járják és hazafelé elaludt a kocsiban. Fején az új sága bobosasak (sárga bukósisak). Azóta is durmol az ágyban. Zente meg a hátamon. Idill. Már csak egy citromos gösser hiányzik. És Huby. Apaaaaa hol vagy?